2012. január 31., kedd

Dícsértessék! /próza/

Házunk előtt

Már tegnap incselkedett a tél, de nem vettem komolyan. Pedig a hajnali szürkület furcsán, fehéren villódzott.
 Nagy pelyhek keringőztek a hópelyhek a levegőben, sziszegő szél muzsikált hozzá.
Álltam az ablakban, és gyermekkorom varázslatos csodavilága sejlett fel emlékeimben.
- Esik a hó! - kiáltotta bennem a kislány és örült a lelkem.
Mesebeli táj tárult szemem elé. Lassan minden fehérre változott.
Olyan tiszta lett, olyan békés, olyan ártatlan....olyan mesebeli...olyan gyerekkorom béli.
Emlékképek tódultak fel bennem. Nagyanyám hósipkás háza, ahol mindig duruzsolt a tűz a sparheltben, mire felébredtem. Nem láttam, csak hallottam, mert akkora dunna volt a takaróm, hogy az orrom sem látszódott ki rajta. De a lerben sülő krumpli és az olajos káposzta semmihez nem hasonlítható illatát csak megéreztem!
Nyakig kifészkelődtem a nehéz dunna alól. Nagyanyám már éppen a mindennapos reggeli takarítást végezte. Először is kis köröcskéket rajzolva fellocsolta a földes helységet, majd kisöprögetett. Közben serényen rakta a tűzre az esti morzsolásból ottmaradt csutkákat, amik jó meleget árasztottak. A jégvirágok egyre inkább engedtek a meleg levegő olvasztó követelésének, és nagy bánatomra kezdtek cseppecskék formájában legördülni az ablaküvegen. Sírnak a virágok- mondtam.
Nagyapám  gumicsizmában, nagy kucsmában lép be, topog, szorgalmasan veri le magáról a frissen ráhullott havat.
- Dícsértessék!- szólalok meg vékonyka hangomon.
- Décsértessék! - pödri meg nagyapám a bajuszát. - No! Hogy aluttá lánka?
Meg sem várva a kötelező választ, hogy köszönöm jól, már mondja is:
- Oszt ideje vóna főkeeni má! Mingyá früstökölünk.
Kaptam magam gyorsan, kibújtam az ágyból, magamra az ubonyt, és irány a lavór. Nagyanyám már belekészítette a jó meleg vizet, a furcsa illatú háziszappannal megejtettem a reggeli cicamosdást.
Közben már az asztalra tette nagyapámnak a minden reggel kijáró kupica pálinkát, aminek felhajtása előtt megint elhangzott a „Décsértessék”, utána meg  kijárt az "Egésségére apjuk!" jókívánság, amire rekedt köhécselés volt  "köszönöm" helyett a válasz.
Asztalhoz ültünk.
-Édes Jézus légy vendégünk,
áldd meg, amit adtál nékünk.
Enélkül nem lehetett hozzáfogni az evéshez. Nagyanyám keresztet vetett a házilag sütött kenyérre és gyengéd mozdulattal megszegte azt. Volt az asztalon paprikás zsír, ebbe mártogattuk a finom, ropogós héjúra sült krumplit, és olajos káposztát ettünk hozzá. Kell ennél fenségesebb eledel? Most is érzem az ízét a számban.
  Ekkor a kávéfőző berregése visszaránt a jelenbe. Kiszédelgek a konyhába, és magamba döntök egy nagy adag kávét.... reggeli helyett....mert arról már rég leszoktam.
Pedig annak a régi früstöknek az illata még mindig itt lengedezik körülöttem.
Dícsértessék! - mondom a Zuramnak, aki furcsa szemeket mereszt rám.
Mit álmodtál? - kérdezi összeráncolt homlokkal, miközben ő is felhörpinti a nagy csésze kávét.
Egésségére apjuk! – mondom mosolyogva.

2012. január 27., péntek

Gyere kicsim

 Gyere kicsim
ki a kertbe,
surranjunk ki
csillag-lesre.
Ránk borul a
sötét égbolt,
mégis látunk,
ott a félhold
bevilágít
ungot - berket.
Láttál te már
ennél szebbet?
Nézz csak föl
a csillagokra!
Mintha egy-egy
lámpa volna!
Látod, ott a
Göncöl szekér,
s a Tejút meg
 milyen fehér!
Mintha volna
sok kis gyertya..
az ott mind-mind
egy napocska!
Figyeld, ami
a legszebben
ragyog fenn a
sötét égen,
Hajnalcsillag…
Amaz meg ott
a Sarkcsillag.

Tudom kicsim
mindig mondod,
Mari mama
úgy hiányzik.
Nézz csak oda!
Ő ott lakik,
onnan néz rád
minden éjjel,
megsimogat
éji fénnyel.
Ne féljél hát
kicsi lányka,
mamád álmod
jól vigyázza.

2008. 02. 15.

Rőzseláng /próza/





Széles Palit a hatvanas években igencsak ismerte mindenki a keceli Téglagyár környékén.
Maga is ott lakott  családjával egy takaros kis tanyában, a földjei azonban, mint sok más parasztnak abban az időben nem a tanya körül, hanem az Őrjegekben voltak.
Így hívták azt a Kanális melletti, igen alacsonyan lévő területet, ahol jó minőségű, fekete, zsíros  földek hálálták meg a verejtékes munkát. De bizony több kilométerre kellett oda naponta járni.
Kellett, mert a tanya körül csak a tök, meg a ballangkóró termett gazdagon a sívó homokban.
Akkoriban a parasztember csak úgy tudott gazdálkodni, ha volt a ház körül lovaskocsi és legalább egy ló.
Széles Pali lovát a Rőzselángot még ma is emlegetik azok az emberek, akik  a környéken éltek és  emlékeznek arra az ominózus esetre, amikor is, az egyébként teljesen közönséges Csillag névre hallgató négylábú, megszerezte ezt a lónépségnél eléggé ritka és különleges nevet: RŐZSELÁNG.
Széles Palinak nem volt könnyű dolga a lovával, mert bár jó erőben lévő, munkára igen alkalmas jószág volt, de bizony nagyon makrancos. Az aztán megkérette magát, ha a kocsi elé fogva el kellett indulni. Nevelte Pali, ahogyan csak nevelni tudta a paraszt a makacskodó, szófogadatlan lovat. Előkerült az ostor, azzal próbálta jobb belátásra bírni a füleit lecsapva tartó, és rendíthetetlen nyugalommal  egy helyben álló, elmozdíthatatlan igavonót.
Hej, de sokszor csapta oda mérgében még kalapját is a földhöz a gazda, és a dühös indulat olyan imát hozott ki belőle, melytől zengett a határ, és amitől még a kőangyalok is elszégyellték volna magukat!
Ez volt a helyzet akkor is, amikor a már említett ominózus eset történt.
Péterpál napját már elhajtották a naptárban, javában folyt a betakarítás az őrjegekben.
Egyik nap arattak, másik nap hordták haza a gabonakévéket, mert a cséplés az valamelyik nagyobb gazda tanyáján történt. Oda kellett hát serénykedni mindenkinek a keresztekben várakozó kévéket minél gyorsabban, nehogy megázzanak, mielőtt a cséplőgép torka benyelné, és kiügyeskedné az istenadta magot a kalászból.
Pali is megrakta úgy istenesen a vendégoldallal fölszerelt lovaskocsit, ahogy az elő volt írva. A kévék pont úgy magasodtak a platón, ahogy azt apjától, öregapjától megtanulta.
Mikor végzett, elégedetten nézte körül a rakományt, nagyot sóhajtva letörölte arcáról a patakokban folyó csípős izzadtságot, megbökte kalapját, és felült a bakra. Megrántotta a gyeplőt:
-No, Csillag!
Csillag azonban egykedvűen álldogált, fülét sem mozdította.
-Gyííí! -szólította kis indulattal Pali, és odacsapott a gyeplőszárral a ló széles hátára. A ló ekkor megrántotta a fejét, jelezve, hogy hallja ő, de esze ágában sincs elindulni.
Pali ekkor már kezdte türelmét veszíteni és megmarkolta az ostornyelet, majd az egyre hangosodó nógatásnak mintegy nyomatékot adva, jó nagyot suhintott az egykedvű állat hátára.
Az lesunyta füleit..... és nem mozdult.
Na ekkor Paliban isteni szikra gyulladt ki. Majd túl jár ő a ló eszén, el fog az indulni egykettőre! Most aztán móresre tanítja!
Nem messze egy rőzserakás árválkodott, abból sebtiben hozott egy nyalábbal, és magában kuncogva a ló hasa alá tette. Még  csörgősre száradt gazat is dugott hozzá,és valami ördögi sugallatra meggyújtotta azt.
Mikor a lángok nyaldosni kezdték a ló hasát, az valóban meggondolta magát, ám csak annyira, hogy párat lépve az égő rőzse fölé húzta a gabonakévékkel megrakott kocsit és akkor...megállt!!!!
Pali olyan kétségbeesetten üvöltötte ki magából az ijedtségét, hogy a közelben dolgozó parasztok rohantak a bajban segíteni.
Lázas gyorsasággal dobálták le a kocsiról a kévéket, fogták ki a lovat. Az utolsó pillanatban sikerült a már majdnem lángra kapott üres szekeret elgurítani az égő rőzserakás fölül.
Hát így történt, hogy Széles Pali lovát ezután mindenki csak Rőzselángnak hívta, és az emberek nevetve mesélték egymásnak  a sikertelen lónevelés esetét.

2012. január 26., csütörtök

Egy tűznél melegszünk



..régen volt...
mikor a
fiatal lányka
rád bízta életét.
Hitt erős karodban,
mely védelmet ígért,
élet-szövetséget,
valami állandót,
ami nem ér véget
emberi szándékkal.
Így akartuk,
hittük.
s ha kellett,
egymás keresztjét is
vittük.

Volt selymes, pázsitos út,
volt  tüske szúrta bánat,

s ha sóhaj hagyja el számat
értünk, családunkért,
ne vedd tőlem zokon,
az aggódó félelmet
soha meg nem szokom.

Sorsunk összefonódott,
ki tudja, melyikünk a másik,
és ha olykor az unalom ásít
fázós estéken,
begyújtjuk a kályhát,
egy tűznél melegszünk.
Vagyunk egymásnak,
mindig is leszünk.

2010. ápr. 6.


Mi

Zenehallgatás közben




Paganini síró hegedűje
Lelkem húrjainak rezgetője
Régvolt vágyak megidézője
Visz, röpít vissza az időbe’.

Vaj’ miért múlik
minden, ami szép?
Megfakul érzelem,
halványul a kép
szívemben őrzött
édes szerelemről.
Halk zeneszó folyam…
könnyet csal szememből.


2007. ápr.

2012. január 21., szombat

Éjfél lehet talán




Szél süvít ablakom alatt.
Tuják sejtelmes árnyai
jobbra-balra bólintanak,
mintha lidércek járnák
észveszejtő táncuk,
szaggatják, tépik
fogva tartó láncuk.

Éjfél lehet talán...
a szomszéd ház falán
imbolygó kísértet-fények.
Nyugtalanok,
mint itt belül a lélek.
Húrként feszül
a félelem bennem.
Nem tudom,
mit kellene tennem,
hogy megmentsem
magunkat magunknak.

Éjfél lehet talán...
zárt pilláim mögött
felidézem
egykor egymásnak adott
„egymásért” szavunkat.
Beburkolózom emlékeimbe,
a szél már jajgathat, zúghat.

2009. 06.

Ajándék














  /születésnapodra/


Nézd csak...!
A tavaszi nap sugarát,
akácvirág illatát,
pipacs lobogó lángját,
(mi ifjúkori szerelmünk idézi)
pacsirta vidám
hajnali dalát,
fák sejtelmes suhogását,
kalászba szökkenő gabona
semmihez nem hasonlítható
ringó látványát...
mind-mind csokorba gyűjtve,
szeretettel nyújtom néked,
és azt kívánom,
nagyon sokáig
velem együtt érezd,
milyen szép is az élet.

2009. 05. 20.



2012. január 19., csütörtök

Mennyit kívánjak










Mennyit kívánjak még nekünk?
Csak annyit, míg együtt leszünk.
Együtt látni gyümölcseink
embersorsát,
végignézni
azt a csodát,
hogy unokáink nagyra nőnek.

És ha majd a
nehéz napok,
betegségek vagy bánatok
mindkettőnket meggyötörnek,
egymás keresztjét is vinni,
és utolsó percünkig hinni
abban, hogy amit tettünk,
a múltban,
az jól van úgy, ahogy van.
Ha vétkeztünk, megbocsátjuk.
Hisz egyenes gerinccel jártuk
a hosszú utat végig,
soha nem tapostunk
egymásba vérig,
csak embervoltunk
gyengéivel számolunk el
egymás előtt,
melyekkel nem döntöttük
egymásra a tetőt..
a házunk melegére
mindketten vigyáztunk,
s ha néha-néha tán esendőn
meg is fáztunk,
várt a biztos-otthon vissza.

„A tisztáknak minden tiszta".


1967. nov. 25.

2012. január 16., hétfő

Beszél a csend

             

                                                                                                                                                                                                          
Megint  fogát vicsorítja a tél
fűre dermed óvatlan hóvirág.
Hallgasd csak Kedves!
Kinn sziszegve nyargal a jeges szél,
pattogó tűz mellett a jó világ.
 
Kávéillat csábít,
koccan a csésze,
téged vár,
meghitten együtt,
csak ez számít,
beszél a csend is
véled már. 

 
 2009. 02. 10.



2012. január 15., vasárnap

Jeges csend


/Bogárzó folyócska mellett/

jégbeton fedelű
kicsi folyócskában
életek alszanak
meleg iszap-ágyban.

csalóka napsugár
kacsint tükörjégre
hiába tündököl
hideg még a fénye.

vadkacsa-had gubbaszt
üres beggyel reszket
csak a sziszegő szél
töri meg a csendet.

2012. január 11., szerda

Árvalányhaj

Bolyhos cérnaszál vagy
szélben lengedező
dísze a határnak
nem vagy színes-ékes
fehér gyapjúfonál
illatod sincs, mézes
árván hajladozol
méheket, lepkéket
nektárral nem vonzol
sívó homokbucka
hajlékod szegényes
füves árok partja
*
Vajon honnan jöttél?
Ide, hogy jutottál?
Tündérlány hajából
talán kihullottál?
Csomókban, elszórtan,
szerényen, csendesen,
társakkal magányban
árválkodsz kedvesen.
Tövednél gyík lapul
kis árnyat keresve,
nyúlsereg szaladgál
a vadászt feledve.
Pacsirta énekét
naphosszat hallgatod,
elhajolsz, tompítod,
ha őzpata dobog.
Ó, de leszednélek,
csokorba kötnélek
csodás dísze lennél
szobám szegletének.
Mesélnél a télben
szélsusogó nyárról
kékellő felhőről,
meleg napsugárról.

2012. január 9., hétfő

Esti mese Nikinek



Kicsike lányka koromban
tudod-e, mivel játszottam?
Nem bolti babám volt nekem
Barbit még nem is ismertem.


Még emlékszem...


Az én babáim
kukorica erdőben
kínálták magukat,
játszi szél kócolta
szép, hosszú hajukat.
Választhattam, volt ott
szőke, vörös, barna,
nem éreztem, hogy vág
a kukorica karja.
Lábamat sebezte
csorbóka,  mácsonya,
hajamba beragadt
címer virágpora.
De vígan szaladtam
közeli laposra!
Öt-hat csutkababa
feküdt a karomban,
fontam a hajukat,
került bele masni
szebbek voltak azok,
mint a legszebb Barbi.
Álmomban még érzem,
illatuk zöld-fanyar,
bársony-fekete éj
hajukkal betakar.




2009. 08.

Diófácskán

Udvaromban diófácskán,
annak egyik árnyas ágán
hű, mi látok, képzeljétek!
Felépült egy galambfészek.
Erről mesélek ma néktek.
Hajnalonként, mikor a nap
áttöri az éji falat,
búgó gerle hívja párját,
minden reggel súgja vágyát,
szeretné, ha tuba párja
ülne már a tojáskákra.
Udvarolgat, táncol, csókol,
turbékoló nótát dúdol,
elcsábítja sűrű lombban,
s kicsi szíve nagyot dobban,
mikor a fészekben – látta -
fehérlik két szép tojáska.
Megcsendesül a fa lombja,
gerle madár álmát fonja
a fészekben üldögélve,
s várja párját, jön-e végre
megosztani édes terhét,
míg megtömi éhes begyét..
És ez így megy napról-napra,
mígnem egyszer halkan hallja,
kis kopogás, onnan lentről,
fészek mélyről, tojás felől...
a csőröcske már kilátszik,
tojás héja ketté válik,
lakója meg kibucskázik!
Testvére is üggyel-bajjal
elbánik a kemény héjjal.
Kis fészekben két fióka
fészkelődik ide-oda.
Galamb mama már takarít,
csőrével egy héjat lendít,
majd még egyet, sorba-sorba
pottyantja le földre, porba.
Na hát én meg nem ott voltam?
Fényképezőm előkaptam
és hogy mindezt elhiggyétek,
készítettem róla képet.








2009. 08. 21.

2012. január 8., vasárnap

Féltékenység


Nikolett az apukája
kezét fogja,
A kórházba igyekeznek
nagy szorongva.

Csuda dolog, mi ott történt
az anyuval!
Egyedül volt, és most jön egy
kisbabával.

Hát ez meg ki?- nézi Niki
az öcsikét.
Féltékenyen ráncigálja
anya kezét.

Két éves kis eszecskéje
fel nem fogja,
Hogy kerül az anyukához
az a pólya.

Még hogy pólya! De abban egy
kicsi baba.
És azt mondják, hamarosan
viszik haza.

Na de ilyet! Hát ez aztán
több a soknál.
Mindenki az idegenre
mosolyog rá.

Becézgetik, Zolikázzák
nagy boldogan.
És én?- mondja Niki szeme
csalódottan.

Rémültében elveszettnek
érzi magát,
Vádló arccal nézi anyát,
s a kis babát.

Tanítás


Lackó gyerek testvérkéjét,
kis Zolikát tanítja,
mesekönyvben állatképek,
sorban mind megmutatja.

Egy-egy oldalon megállnak,
öcsike már ismeri.
Maci, mókus, sündisznócska,
mindet jól megfeleli.

Ámde jön a mosómedve.
itt megáll a tudomány!
Nézi - nézi de nem tudja.
Lackó segít:- Figyelj már!

-Melyik állat, ki mindig mos?
Nem lehetsz oly butuka!
Zoli arca felragyog most:
-Megvan! Ez az anyuka!


1978-ban történt két fiacskámmal

Az életem volt ez


Hogy mondtam valaha?
Talán meg sem érem.
Olyan hihetetlen,
Szinte el sem hiszem.

Azt mondják: - Jó neked,
hogy nyugdíjba mehetsz,
mert ezentúl mindent,
és bármit megtehetsz.

Nem kell majd rohannod,
Iskolába reggel
Nem kell bíbelődnöd
A gyereksereggel.

Csak azt felejtik el,
az életem volt ez
cél, feladat nélkül
fogalmam sincs, hogy lesz.


Kiosztottam az utolsót







Kiosztottam az utolsót.
Tanév végi dolgozat.
A gyerekek izgalommal
körmölik a sorokat.

Szeretnének megfelelni,
törik fejük komolyan.
Ráncolt homlok, remegő kéz,
munkájuknak tétje van.

Számot adnak, mit tanultak,
volt-e elég szorgalom,
megméretik a tudásuk,
erre itt az alkalom.

Ők nem tudják, hogy most én is
leltározok magamban.
Erő, amit sugároztam,
elég mély, mint akartam?

Alkottam-e maradandót
a gyermeki lelkekben?
Elvisznek-e valamit is
abból amit vetettem.

Viszik-e a szépre vágyat,
Az élet szeretetét…
viszik-e, mit példát adtam,
a csak jóra törekvést.

Elteszik-e nevetésem
Jó kedvemet az útra?
Adtam elég vidámságot
Szomorú, bús napokra?

Emberséget, becsületet
Palántáztam szüntelen,
Kitartásra buzdítottam,
mert jön majd a küzdelem.

Kiosztottam az utolsót,
nem lesz már több dolgozat.
Búcsúzom a gyerekektől,
de kísérik álmomat.

2007. júl. 12.

Gyermekszemek




Milyen sokfélék lehetnek
azok a kis gyermekszemek!
Árulkodnak a lelkükről,
beszélnek az életükről.

Van, ki búsan, szomorún néz,
látszik, otthon sorsa nehéz.
Lelke sérült, nem mosolyog,
néha érzem, belül zokog.

Van, ki nem néz a szemembe,
ha beszél is, szemlesütve.
Nem tudom, hogy őszinte-e,
nem enged a közelébe.

Van, ki szeme mindig ragyog,
bizalom, mit benne látok.
Melegséget, szeretetet
üzennek ezek a szemek.



Ahány gyerek, annyi sorsú,
szemükben derű vagy ború.
Cipelik a család gondját,
így éli mind gyermekkorát.

Gyermekekről






Gyermektekintet.
Láttál már őszintébbet?
Tükröt tart eléd.

Gyermekbarátság.
Életen át elkísér,
nincs benne álság.

Gyermekszerelem.
Ártatlan, tiszta érzés.
Még jól emlékszem.

Gyermekkönnyeket
látni oly szívfájdító.
Adjunk örömet!

 /a képen Nikike kisunokám/

Hóvirágot kaptam


Ma reggel egy kicsi lánytól
hóvirágot kaptam.
Sarkunkban van még a nagy tél,
de lám, már kipattan.

Üzenet a várt tavasztól:
megérkezik gyorsan.
Bár hírnöke szerény, fehér,
büszkén áll a hóban.

És most itt van az osztályban
három szál belőle.
Szeretettel hozták, ezért
jó kedvünk lesz tőle.

Mosolyognak a gyerekek,
vidám vagyok én is.
Belopódzott a kikelet,
és mindent megszépít!

2006. febr.

Kicsi gyermek




                                         




Kicsi gyermek
Tiszta lélek
Oly romlatlan
Szeressétek!

Kicsi gyermek
Nyílt tekintet
Oly ártatlan
Szeressétek!

Kicsi gyermek
Tudáséhes
Csodálkozó
Szeressétek!

Kicsi gyermek
Vidám arcú
Mosolyváró
Szeressétek!

Kicsi gyermek
Ha szomorú
Vigaszra vár
Szeressétek!

Kicsi gyermek
Szemében könny
Ó felnőttek
Ne tegyétek!

Szeretlek


A gyönyörű maszatos pofiddal,
Dús, fekete göndör hajaddal,
Szomorú, tágra nyíló szemeddel,
Csodára váró tekinteteddel,
Aranyló, bronzbarna bőröddel,
A kirekesztett magadra maradással,
A szünetben bandára találással,
A velük más nyelven beszéléssel,
Az ilyenkor igazságosztó verekedéssel,
A sokszor bosszantó értetlenségeddel,
Gyűrött, zsírfoltos füzeteiddel,
A széttépett ragacsos könyveiddel,
A sokszor hiányzó felszereléseddel,
A mindig rám csodálkozással,
A jobb élet utáni vággyal,
De ezért tenni nem akarással,
A mosdatlanság nehéz szagával,
A hajad örökös tetű - gondjával,
Az e miatti szégyenérzeteddel,
A mindig kijátszott szabályokkal,
A börtönmúltú, segélyváró családoddal,
Igen!
Mindezekkel együtt
szeretlek téged te gyermek!
S szomorú vagyok,
mert tudom,
hogy sok-sok
bánata lesz
életednek!
2006.

Tavasz illat




Nyargal a böjti szél,
tépi kinn a fákat,
sűrű sötét felhő
borítja a tájat.

Csillagvirág csokor
idelopott kis „Nap”,
belengi az osztályt
vidám tavasz illat.

Hiába a hideg
síró esőcseppek,
tavasz hírnökére
mosolyog a gyermek.
2007. 03. 16.

Megmentettük a királyt


Muhinál a síkon ellenséget várunk
Szekértábort állít jó Béla királyunk
Riadó hangjára ébred fel a tábor
Mire kiszaladunk minden - minden lángol
Tatárok nyila menekvésre késztet
Tatárok nyilai ontanak ki éltet
Mi mentjük a királyt életünk árán
Hisz az ország sorsa nyugszik az ő vállán
Domboldal eltakar, nádas is elbújtat
Kimerült ember, ló is zihál, fújtat
Éhesen és fázva esőben ázottan
Rohanunk előre tatártól távolra…

Írják gyerekeim fogalmazásukat
Görcsösen szorítják ceruzájukat
Képzeletük szárnyal csodatevő múltba
Megmentői lesznek Béla királyunknak.
2006.

Nem hagyod




Álmosan jössz iskolába,
Kócos hajad összeállva,
Ruhád piszkos, körmöd lakkos,
Cipőd sarka már nem lapos.
Nem hozod a felszerelést,
Gyakorlod a padon fekvést.
Nincs itt könyved, nincs ceruzád,
Nem tette el az anyukád.
Nincs kész leckéd,
Nem tanultál,
Olvasni sem gyakoroltál.
Nem tudsz írni,
az sem megy még!
Fáradságod minek vennéd?!
Hiszen nem kapsz osztályzatot,
Vidáman töltöd a napot.
Ugyan mi az, fekete pont?
Vállrándítás…nem oly nagy gond!
Vagy szöveges értékelés,
Kedvet hozni ez oly kevés.
Nincsen egyes, nincsen bukás,
Elmarad otthon a szidás.
S hogy nem szaporodik a tudás?
Mit se számít! Nem ismételsz,
Negyedikig vígan lépdelsz.
Zsebedben van új mobilod,
Otthon a számgépet nyomod,
Vagy átülsz a tévé elé,
Nem nézel a táska felé.
Felnőtt korban mi lesz veled,
Életedet hogy tengeted?
Hisz előtted van a sorsod,
Alapozod, vagy elrontod?
Szélmalomharc, minden napom,
Lassan-lassan elmondhatom.
Hiába beszélek neked,
Nem hagyod, hogy segítselek.

Gyermekbánat


Sanyika sír. Egyest kapott,
mert olvasni nem gyakorolt.
Két szeméből a nagy könnyek
egyfolytában csak peregnek.

Fejét fogja két kezével,
vádlón néz rám két szemével.
Szipog, orrát törölgeti,
bánatát így közölgeti.

Csengetéskor hozzám kullog:
-Holnap reggel olvashatok?
S hogy intek, már mosolyog rám.
Elszállt a bánat, már vidám!

2006. 12. 05.

Noteszem-versek (az osztályból)

Munkámról-Tanítványaimról









   

Nem hagyod      


Tavasz-illat         

Szeretlek  

Ajándék napözön




Ajándék napözön
betör az ablakon,
simogat, melegít,
már ritka alkalom.

Csillogó gyermekszem
hunyorog vidáman,
sok buksi gyerekfej
fürdik a sugárban.

Éltető fényvarázs
mosolyt csal arcukra,
kell ez a vidámság
a búsabb napokra.

Jönnek a nagy ködök,
hófelhő szürke had,
akkor majd kívánjuk,
süss fel nap, süss fel nap!
2007. 01.

Bátyámnak


 

Nézd már milyen ho-ho vagyok!
Boldogságtól arcom ragyog!
Mennyit fáztam, mennyit áztam
Duna partra mennyit jártam,
míg egyszer, csak hopp! A potyka
ráharapott a horogra.
Ettől olyan jó lett kedvem!
Gyere pajtás, örülj velem!

Otthonom


Nekem itt az otthonom,
hol az utcákat rovom.
Próbáltam én elmenni,
de nem tudtam megtenni.

Itt éltek az eleim,
és itt élnek szüleim.
Itt él a nagy családom,
itt a sok jó barátom.

Itt voltam én kisgyerek,
és öreg is itt leszek.
Itt ért el a szerelem,
ide való kedvesem.

Itt lehettem tanító,
sok gyereket okító.
Az elsők már anyukák,
szorgos, dolgos apukák.

Bánatom és örömöm
e városnak köszönöm.
Az életem itt lenni.
Szívem, lelkem keceli!

Mondd, mért hagyod?!


Zötykölődünk a buszon,
menetrendszerű járat..
koszmattos ablakon keresztül
alig látni a tájat.
Csiszolok egy lyukat
azon kikukkantok..
Uram Isten! Mindenhol
csak szemetet látok.
Az árokban végig
nejlonok, palackok,
szinte úgy érzem,
szeméttelepen vagyok.
Szemét van a frissen
kizöldülő fűben,
az akácfák ágain is
lengedeznek. Bűnjel
ez a természet ellen!
Jaj, nem látod?
Hol a szemed, EMBER?

Petőfi szerelme,
galagonyás róna,
már nem a ballangkóró
mi szélben útját rója,
műanyag gomolyag,
az száguld a réten..
felkapja a vihar,
szóródik röptében.
lufiként keringnek
tescós táskák, szatyrok,
szelek szárnyán szállnak
koszos, bűzös zacskók.
Bűnjel ez a természet ellen!
Mondd, mért hagyod,
Te önpusztító EMBER?!

Születésnapodra


Hatvan éved
Betöltötted
Ezért vagyunk
Most körötted.

Hatvan éved
Gyors elszaladt
Mert teendőd
Oly sok akadt.

Negyven ebből
Együtt velem,
Negyven éve
Fogod kezem.

Hatvan éved
Tükörképe
A családod,
Szemed fénye.

Hatvan éved
Köszöntjük hát!
Férjet, apát
És nagyapát.

Kérdés-felelet


Hogy múlt el
Tegnapod?
Várod-e
Holnapod?
Színes-e még
A világ?
Nyílik-e még
A virág?
Hiszel-e még
Csodákban?
Itthon vagy
E világban?

A tegnapot
nem bánom
a holnapot
már várom
bár megfakult
a világ
nyílik még
sok virág
csodákat
megélek
itthon vagyok
nem félek.
És igen!
Míg élek,
remélek!
2007. 03. 26.




Halálhoz


Éles, vijjogó sziréna
hangja hasít az éterbe,
szorító, jeges félelem
markol a szívembe.
Ó, hogy megéreztem
a rettenetet!
Megint elvittél egy
ifjú életet.
Mondd!
Hány sudár jegenye
csillapítja éhedet?

2008. 02.

Barátnőmnek



Te mindig nagyon-nagyon erős voltál
egész életedben sorssal dacoltál
jöttek a rosszul választott szerelmek
melyek akkor oly keserűvé tettek.
Gyermeket akartál, többször fogantál
de a sorstól kis életet nem kaptál
pedig akartál, újra csak akartál!
Aztán mégis csak lett neked
gyönyörű kapott két kicsi gyermeked
szeretted, nevelted, őket, mint sajátod
bár egyik hálátlan növelte bánatod.
Egyedül dacoltál szemben a világgal
versenyt futottál a múló ifjúsággal.
Aztán gyilkos kór rombolta testedet
de, hogy legyőzzön, nem azt nem engedted.

HÁT AKKOR MOST SE TEDD!
NEM, UGYE NEM HAGYOD,
HOGY A GYILKOS KÓR
LEGYŐZZE
ERŐS AKARATOD!?

2007. 03. 26.

Adj Uram





Adj Uram
Türelmet
Elviselni a
Küzdelmet


Segítsd meg
hívedet
Ne vedd el
Hitemet


Gyakorolj
Kegyelmet,
Ne keményítsd meg
Lelkemet


Adj Uram
Türelmet
Hogy megtarthassam
Eskümet!

2007. márc. 3.

Pocsolya


Útszéli gödörben pocsolya.
Mocskos. Ki teheti, kerüli.
Óvatlan ha mégis belelép,
bosszankodva, rögtön letörli
magáról a piszkos levet.
Kivéve a sok gyereket,
kik átugrálva élvezik,
ha olykor-olykor elvétik,
s egymást nevetve fröcskölik.

Útszéli gödörben pocsolya.
Sírón néz távolodó felhőt,
s könyörögve kéri a szellőt,
röpítse őt vissza az égbe
érjen felhőanyjánál révbe
hol üde, tiszta minden pára
hova ember, állat néz vágyva.

Útszéli gödörben pocsolya.
Hogy kívánkozott szállni földre!
Szomjat oltani jött, örömre.
Lett helyette bosszantó tócsa,
s lám kerülgetik már órák óta.
2007. jún. 27.