2012. február 28., kedd

Csendes még a Duna






 7toronyest, Debrecen, 2008.
(Üldögéltem a Duna partján.)


Csendes még a Duna,
ballag méltósággal,
hátán farönkök
sodródnak az árral.
a part csöndburka,
szinte tapintható
bennem békesség van..
Én is megnyugodtam.
Csendes még a Duna...
Csak egy rigó fütyüli
az „élni jó" üzenetit
a homokos parton
mélázó füzeknek.
Suttogó nyárfának
pihe-hírnökei
boldogan szállnak
elébe a nyárnak.
míg víg rigódalra
tündértáncot járva
hirdetik ők is,
hogy élni jó!
Élni jó, csuda jó!
suttogják a füvek,
pedig megszenvedték
a vad tavaszi tüzet,
mi felperzselte hátuk.
Mi láttuk,
s nagyon vártuk,
hogy zsendüljön új élet,
és zendüljön az ének,
mert úgy akarta a lélek
hogy a színek, meg a fények
együtt hirdessék a rigóval:
Szép az élet! Szép az élet!

Csendes még a Duna,
ballag méltósággal.
Hátán farönkök
utaznak az árral..
Partja csöndburokban..
én is megnyugodtam.
Élni jó, csuda jó!
- suttogom magamban.



2012. február 26., vasárnap

Tombol a szél


Tépem a bőrt az ujjamról,
- gyerekkori rossz szokás -
feszült vagyok, a fejem fáj,
szemem alatt gondkarikák,
a tükörbe sem merek már
belenézni, mert a ráncok
gúnymosollyal visszanéznek...
hiába nem öregszik a
lélek,
csodakenőcsök
semmit nem
érnek.


Tépem a bőrt az ujjamról,
tombol a szél, fáj a fejem.
Szemem alatt gondkarikák,
semmit markol fáradt kezem.

2009. nov.

2012. február 20., hétfő

Főfáznak, oszt' betegeskennek! /próza


 Orvosi rendelőben várakoztam, ott, ahova a nők nagyon nem szeretnek menni, de ahova mégis muszáj elmenni a nagylánnyá válástól kezdve, a kor szinte végső határáig.
Nem voltunk sokan, mindössze egy fiatal kismama, és egy idős nénike várakozott együtt velem.
Tapasztaltam már, hogy a nők általában valahogy beszédesek lesznek ilyen helyen. Nem is maradtunk sokáig csendben.
A néni fészkelődött kicsit, majd közelebb húzódott hozzám és bizalmasan, jó félhangosan:
- Tudod aranyoskám, nem vagyok ám én beteg!
- Hála Istennek, szerencsés a néni - így én.
- Nem is akarom, hogy megvizsgájjon a doktor úr, csak kenyőcsé gyüttem. Á, nem mászok én má’ föl arra a vizsgálófélére -, süti le a szemét szemérmesen.
- Nem vótam én még életemben beteg soha!- emeli föl büszkén a fejét.
- Gyere csak közelebb!!- int, pedig már eddig is elég közel voltam.
- Az én anyám... valamikó’ megmonta, a baj abbú’ van, ha az asszony főfázik. No, oszt én erre vigyáztam is nagyon! Mikó’ fiatalasszony vótam, én bizon a szöllőbe – mer’ sokat jártam oda, - két-három mackót is fővettem. Meg gumicsizmát, főleg szüretbe, meg meccéskó’. Igaz, minden évbe' vettem egy pár gumicsizmát, meg sok mackónadrágot, de nem is fáztam fő! Soha semmi bajom nem vót! Nem fájt nekem semmim a mai napig. Pedig má’ 79 éves vagyok... Hát, apám, meg anyám is így haltak meg! Betegség nékű. Én is így szeretnék.
- Segítse meg a Jóisten, hogy még sokáig éljen így, betegség nélkül! - mondom mosolyogva.
- Én még bírom magam! - mondja hetykén. - A családom má’ kirepűt, oszt’ egyedű’ vagyok. Mer az uram..(most megint bizalmasabban közel hajol hozzám)... az, az igazság, hogy az uram iszós vót... Nagyon szerette a bort, oszt’ sokszó’ úgy berúgott, hogy a kisajtóbú nem bírt begyünni, lefekünni. Hát...oszt’ meg is halt, beszéhettem annak a konok paraszt fejinek! Nem hallgatott rám. - Egy kis csend telepedett közénk. – Azé’ megvagyok ám! Dógoztam tíz évet a szakszövetkezetbe', oszt’ van nyugdíjam. Aztán meg művelek otthun kertet, háromszáz ölet.
- Ez igen! Nem nehéz az ebben a korban? Mit termel benne a néni?
- Neem, nem nehéz az, tavaszkó’ megszántatom, má nem én forgatom fő, mint régen. Oszt’ vetek bele krumplit, borsót, zőccséget, répát meg hajmát. Mikó’ kigyün a krumpli, akkó’ meg vetek bele kukoricát, oszt” a fiamék állatai megeszik azt. Má’, most csak a zőccség-répa van benne, a többi szép, tiszta, nem hagyom egazosonni... Oszt’ így azé a nyugdíjjal evagyok. Vasárnaponként eegyünnek a fiamék, ott ebédelnek nálam. Akkó’ két-három napig még van főtt ételem, má’ csak eccé főzök utána a héten. Mer’ eláll ezekbe a hűtőkbe az étel, nem úgy mind régen, hogy a pincébe' is megsavanyodott, de még a mély kútba' is!...Megeszem én a három napos levest is! Gyóccerre nem nagyon kőtök, mer nem kő. Montam is a doktor úrnak fél éve, mer akkó’ vótam itt a kenyőcsé utójára, hogy nekem oszt’ más pirulát ne aggyon, mer nem kő. Jót nevetett rajtam!
Beszélgetésünknek vége szakadt, mert, mint aki bizony késésben van, beviharzott a doktor úr. Szétnézés nélkül átment a várón, és becsapta a rendelő ajtaját maga mögött.
- Láttad? - néz a szemembe jelentőségteljesen a néni.
- Rosszkedvű a doktor úr! Mer’ szokott köszönni, oszt’ most meg nem köszönt... Biztos sok a betege. Nem csuda! Nézd meg, hogy őtöznek ezek a fiatalok! Kivan nekik mindenük, a derekuk, a hasuk, tán még - a fülembe súgja -, bugyi sincs rajtuk. Főfáznak, oszt betegeskennek! Maj’ adott vóna nekem az édesanyám így őtözni!!
- Molnár néni, tessék jönni elsőnek, úgyse lesz vizsgálat! - szólt ki az asszisztensnő.
- Montam ugye! - néz rám büszkén. - Nem kő vizsgálat, mer nem vagyok beteg. Te is őtözz mindig nagyon melegen, ha nem akarsz beteg lenni!
- Úgy lesz!- mondom mosolyogva, bár Molnár néni ezt már nem hallja, mert a nővérke sietősen betessékeli a rendelőbe.

Kecel, 2008. 08.

2012. február 14., kedd

.....kezdhetem előrű!




A flaszterról egyenesen visz be az út, a szegényes tanyába.
A valaha jobb napokat látott, mára már szinte düledezőfélben lévő épület Pista bácsi otthona. Egyedül él itt a falu közelében, már tizenöt éve. Asszonyát valami nyavalya vitte el, hát itt őrzi az emlékét.
Az a fajta parasztember ő, akinek nincs egy rendes ruhája, mindig szakadtan jár, nem figyel magára. De annál inkább figyel az állataira. Lassan, sok munkával, évről évre növeli a szarvasmarha állományát. Reggel, mikor felkel, azonnal kimegy közéjük, beszél nekik, gyönyörködik bennük. Értük él, nekik dolgozik. Tudja, mása sincs, és jó befektetés a szaporítás.
Van hová nyúlni, ha baj lenne, van miből pénzt csinálni, ha a szükség úgy hozza.
Józsi, az állatorvos jól ismeri már Pista bácsit. Ha útja arra vezet, belátogat a tanyába akár hívatlanul is. De a mostani szabályzók miatt van oda hivatalos útja is elég, mert hisz számba vannak véve a marhák, meg kell billogozni minden újat, regisztrálni kell.
Ha szükséges, az elletésnél is jelen van.
Meg aztán bizonyos védőoltásokat is be kell adni időnként, ha a feljebb való hatóságok úgy gondolják.
Pista bácsi mindig örül, ha megtiszteli a Doktor úr, ilyenkor kézfogás előtt rendszerint beledörzsöli a kezét piszkos nadrágjába, és nagy tisztelettel még jobban meghajlítja a munkában egyébként is meggörnyedő hátát.
75 éves, de életében még soha nem volt tétlen. Nehéz sorsa volt, mint mindazoknak, akiknek a föld nyújt egyedüli megélhetést. Az egészséges, jól fejlett marhaállomány már 15-re felszaporodott, és vannak hasasak megint. A termés ugyan elég gyenge volt a szárazság miatt, de a takarmány, és a széna, talán kitart tavaszig. A hidegek beálltáig meg kinn legelhetnek a tanya körül, addig kevesebb is elég a bent lévőből.
A minap, ahogy éppen itatja a marhákat, egy fekete, puccos autó gördül be a tanya udvarára.
Pista bácsi már törli is a tenyerét a nadrágba és indul a vendégek elé.
Két jól öltözött úrféle száll ki, iratokkal a kezükben.
„No, ezek hivatalos személyek lehetnek” - gondolja a gazda.
Illő módon köszönti őket.
Azok bemutatkoznak, így megtudja, hogy a látogatói a Közegészségügyi és Járványügyi Hivatal kiküldött munkatársai. Azért jöttek Pista bácsihoz, mert az a feladatuk, hogy a körzetben keressenek fel minden állattartót. A listát a helyi állatorvostól kapták, így jutottak erre a tanyára is.
Pista bácsi megnyugodott, ha már a Józsi doktor irányította őket ide, akkor ez rendjén van.
Szóval, a körzetben valami betegség ütötte fel a fejét a szarvasmarhák körében. Ezért a hivatal azt az utasítást adta, meg kell vizsgálni minden egyes állatot, nem fertőződött-e meg. A vizsgálatnak nagyon pontosnak kell lenni, ezért az állatkórházba el kell szállítani az állományt. Ez semmi pénzébe nem kerül Pista bácsinak, hiszen az ország érdeke, hogy megállítsák a járványt.
Csupán azt kérik, holnap reggelig ne etessen, ne itasson, mert hatra itt lesznek a marhaszállítókkal.
Mire igazából megéheznének az állatok, már vissza is hozzák őket.
Még előkerestetik az öreggel az adatokat, a papírokat a regisztrálásról. Fel kell jegyezni teljes pontossággal az állatállomány létszámát, a miheztartás végett. Igaz, nem kellett ezt papírról megtudni, ott volt az Pista bácsi fejében, hisz azzal feküdt, azzal kelt, számolt, tervezett.
A hivatalos személyek megnézték az állatokat és nagyon megdicsérték az öreget, hogy igazi jó gazda, látszik a jó húsban lévő állatokon, hogy majd kicsattannak az egészségtől.
Hej, de jól esett ez a sok keserves munkáért kapott dicséret!
Aztán elővették a papírokat, csak a mennyiséget és személyes adatokat kellett beírni az előre elkészített formanyomtatvány megfelelő rublikáiba... Na meg aláírni, „nehogy több marhát követeljen vissza Pista bácsi, mint ennyit elszállítanak” - viccelődtek az iratosok.
Jót nevettek ezen.
Másnap reggel meg is jelentek, és igazi, jó nagy  marhaszállító autókra fel is pakolták rövid idő alatt az összes meglepett kérődzőt.
„Hiába no, van ezeknek gyakorlatuk” - bökte meg zsíros kalapját a gazda.
Még odaszóltak neki, hogy jó három órahossza múlva itthon legyen ám, mert lepakolják az udvar közepére a csordát, aztán elindultak a teherautók.
„Még szép, hogy itthun leszek” - dünnyögött az öreg. „Hun lennék máshun... csak ne talájanak betegséget.”- sóhajtott.
Megfrüstökölt kényelmesen, fölsöprögette, fölgereblyézte az udvart, mert össze-vissza szántották azok a nagy gépek.
Hadd lássák, mikor visszajönnek, rendben tartja ő a portáját!
Aztán várt. Várt egész nap. Várt egész éjjel. Reggel már a kövesútra is kiment, és kémlelődött, hátha messziről meglátja őket. Csak nem tévedtek el?
Fél nyolc fele lefékezett a kocsijával az Imrehegyről Kecelre bejáró egyik rendőrgyerek, látva az öreget. Jól ismerték egymást, hát köszöntötte.
„Jó reggelt Pista bátyám! Mit bóklászik maga az út szélén ilyenkor? Csak nem, hogy elveszített valamit?”
Látta a szokásosnál is görnyedtebb testtartáson, valami nincs rendben.
Bizony nem volt rendben. Sorra elmondta az öreg - akkor már reszkető hangon - a történteket.
Gyanús volt neki, nagyon gyanús, hogy valami baj van.
De igazán akkor tudta meg, mekkora, amikor hamarosan megérkeztek a faluból a rendőrök, és még alaposabban kifaggatták arról, amit reggel elmondott egyiküknek. Azok csak csóválták a fejüket és sajnálat volt a szemükben.
Akkor Pista bácsinak eszébe ötlött!
Hát van itt papír! Itt hagytak egy példányt a papírokból, amiket aláírattak vele! Az majd igazolja az elmondottakat, majd az tisztázza a dolgot, majd az elvezet abba az állatkórházba.
Megnézték.
Szabályos adásvételi szerződés volt a szarvasmarha állományról.
Az eladó neve, adatai mind pontosak, a vevő adatai hiányoztak.
Aláírás rendben.
„Rohadt mai betyárok!” - sziszegte dühösen az egyik rendőr.
A 75 éves öreg, mikor felfogta a tényt, hogy meglopták, kirabolták, könnyes szemmel csak ennyit tudott mondani:
„No, kezdhetem előrű!” - és köpött egy nagyot az udvar közepén...


2009. okt.




2012. február 10., péntek

De hol a vasaló?





"Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el"



De hol a vasaló?
    Hát igen. Ez egy nagyon egyszerű kérdés… lenne, ha tudnám rá a választ.
    Az úgy van, hogy egy kicsit szétszórt, egy kicsit kapkodós vagyok. Ha takarítok, el kell döntenem, valódi, vagy látszólagos rend legyen a lakásban. Az attól függ, mennyi időm van minderre.
     Ha kapkodok, mert időhiányban szenvedek, akkor gyorsan igyekszem szem elől eltüntetni a fölöslegesen ottfelejtett tárgyakat. Szekrényajtó ki, ruha be. Konyhaszekrénybe gyors vissza a lecsorgatott edényeket.
    Azt mondják, kétféle nő létezik: a csepegtetős és a törölgetős típus. Én az előbbi vagyok, mert hát ráérnek azok az edények megszáradni… Így késleltetem az elpakolás idejét. Ebből aztán adódnak kellemetlenségek, mert a toronymagas edény-építmény időnként megindul, pláne, ha zember mozgolódik a főzőfülkében. Ilyenkor méltatlankodó pillantásokat küldök az egyébként ártatlan zember felé, kezemben rosszallóan forgatva, nézegetve a lepattant zománcot. És míg ezzel kis lelkiismeret furdalást okozok, közben magamat - persze csakis magamban - korholom, miért is nem raktam el előbb a megszáradt edényeket.
     Na, de kicsit eltértem a témától. A fő kérdés ugye: hol van a vasaló?
    Bár évek óta azt is kérdezhetném magamtól, hol vannak a karácsonyfadíszek. Mert, hogy harmadik éve nincsenek meg. Gyanítom, a következő történhetett:
     Kolléganőimmel december elején anno rendeltünk egy csomagküldő szolgálattól szebbnél szebb díszeket. Szalmából készült gyönyörű angyalkákat, és más fára való alakzatokat, egyedi gömböcskéket, de még égőkészletet is, olyan szép jégcsap formájúakat. Na, ebben az évben újszerű, nagyon kedvemre való volt a karácsonyfa. El is határoztam, a régieket kiselejtezem. Vízkeresztkor aztán könyörtelenül leselejteztem a kínai piacon vásárolt, eddig millió színben nekünk tetszően pompázó, villogó égősort, angyalhajacskákat, és egyéb már megunt sok-sok díszt. Ha most vissza akarok emlékezni, az rémlik, hogy sok minden ment a szemetesbe. A baj a következő karácsonykor kezdődött. Az Istennek se találtam meg a féltve őrzött díszeket. Hova tehettem, fogalmam sincs. Hiába lövelltem rosszalló tekintetem zemberre, tudni nem akart róla, hol lehetnek. Persze, miért is tudna róla, de azért csak…
     Ebben az évben sütöttem először mézeskalácsot életemben. Nehogy má' ne legyenek díszek a fenyőfán! Lett rajta kisház, holdacska, angyalka, és mindenféle figurácska. Nagyon meg voltam magammal elégedve, nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagyok. Na, de a nyáron festetés lesz az egész lakásban, majd csak előkerülnek azok a fránya díszek!
     Mondanom se kell, nem lettek meg. Most már szinte biztos, hogy kidobtam nagy serényen azokat is a régiekkel együtt, cakompakk! Azóta nem is keresem őket. Sütöm a mézeskalácsot rendületlen.
    Zember jó sztoriként szokta barátaimnak mesélni az eltűnt díszeket, nem felejtve el megemlíteni, egyébként is Bermuda háromszög van a lakásunkban. Mert az lehetetlen, hogy ő két lábáról két zoknit vet le, de mosás után sehogy se passzolnak a zoknik párba!  Ám ez hagyján! Ha fontos iratot keresünk, akkor előkerül a több éve vásárolt gyümölcscentrifuga, ezer éve vett akkumulátor jótállási papírja, de a francba! sehogy sincs meg a pár napja postán jött csekk, amit sürgősen be kéne fizetni. Zember szerint itt minden eltűnik, ami egy szekrénynél kisebb.
    Már arra vetemedtem, felíratok valami gyógyszert, ami ezt a szelektív amnéziát megszünteti nálam. Ó, remek hatását éreztem, fitt a gondolkodásom! El is dicsekedtem a barátnőmnek vele, hogy gyógyszert szedek felejtés ellen. Csak sajnos elfelejtettem a gyógyszer nevét! Úgy röhögtünk, majd összepisiltük magunkat. Mert már csak nem sírunk ilyen apróság miatt, hogy felejt az ember bizonyos kor után!
    Na, megint eltértem az eredeti kérdéstől! Hol a vasaló?
    Mindig az a kapkodás! A múltkor nyitom ki a hűtőajtót. Benézek, és óriási röhögésbe kezdek… Olyan törvénytelenbe. Zember az étkezőből:
      -Na, mi történt?
      -Gyere ide! - mondom.
    Benéz, és kikerekedik a szeme. Hát ott van bebiggyesztve a vérnyomásmérő! Fél óráig  dőltünk a röhögéstől.
    Persze az eredeti kérdés még mindig az, hol van a vasaló…
    Ha én egyszer hozzá fogok valódi rendet tenni, akkor több dolognak új helyet találok. Jól megjegyzem, hogy el ne felejtsem, hogy biztosan megtaláljam. Így tettem én azzal a pár cipővel is, amit zember kapott tőlem karácsonyi ajándéknak.  Nem dicsekvésként, de ilyen szép, ilyen drága fekete, igazi bőrcipője még soha nem volt életében. Hát az ember fiának hatvanéves korában már csak legyen egy elegáns cipője! Örült is neki. Én meg, megóvandó a portól, jól eltettem. Nem a közönséges, hétköznapi kínai cipők közé, de nem ám! Méltatlan lenne a gyönyörű ünneplősnek közéjük keveredni. Különb hely kell annak!  Lett is, csak a baj akkor történt, mikor alkalom lett volna villogni a drága lábbeliben!  Merthogy mondanom sem kell, nem találtuk meg. Már a kis unokám is a papa cipőjét kereste. Én szorongatott helyzetemben zemberen kértem számon, hova tette. Mosakodott egyre, hogy ő ártatlan, mert, ha cipőben megy el hazulról, mindig cipőben is jön haza, nem mezítláb! Ezt el kellett ismernem tényként. De a cipő csak nem lett meg. Pedig a hűtőben is megnéztük, miközben már kínunkban össznépi röhögő kórussá változtunk. Maradt hát a műbőr kínai cipő, nem mentünk mi olyan elegáns helyre. Minek a rongyot rázni!!
    Most itt az eredeti kérdés!
    Hová lett a vasaló? Merthogy legutóbbi takarításnál olyan jó helyet találtam neki! Csak tudnám hol!  Azóta hanyag mozdulattal legyintek: ah, vasalás! ’Gyan már!
Pedig titokban már a hűtőbe is benéztem. Még a fagyasztó részébe is.

2012. február 6., hétfő

Piás

 
Tizenkét éve került hozzánk. Kicsi , alig két ököl nagyságú barnás szőrgombóc, két hatalmas szem, szimatoló nedves orrocska. Egy papírdobozban lapulva hozta haza Zoli fiam. Már régen szeretett volna kutyát, ezt a kis kaukázusi keveréket egyik barátjától kapta.
Ősz volt, udvarunkban a présből az erjedő must utolja csöpögött egy arra alkalmas, nem túl mély edénybe. A kutyus kimerészkedve az idegenek ellen védelmet nyújtó dobozkából, felderítő útra indult. Észre sem vettük, amikor - nyilván szomjas lévén - belemászott a csípős-édes murcit tartalmazó csöbörbe, és ....jócskán teleitta magát a már alkoholt is tartalmazó, becsapós folyadékból.
Mire ez feltűnt, és gyorsan kiemeltük onnan, kis pocija megtelt, kigömbölyödött. Megtörölgettük ragadóssá vált, csöpögő bundáját, visszatettük a dobozkába.
Egyszer csak látjuk ám, hogy feláll, szétnéz, furcsán állnak a szemei, nyuklik le a feje. Majd összerogy, mintha nem lenne a lábában erő. Aztán újra feláll, felkapaszkodik a doboz oldalára, és szinte élettelenül kibuckázik a betonra. Ettől kicsit feleszmél....négy lábra erőlködi magát...de orra bukik....a két mellső lába nem bírja. Majd oldalára zuhan....hanyatt vágja magát...lábai égnek állnak. Ne is szépítsem a dolgot, a mi leendő házőrzőnk nagyon-nagyon berúgott!
Ekkor kapta a Piás nevet, amely egész életében mindenkit mosolyra fakasztott.
Piás vidámságot, játékos kedvet, sok örömet szerzett nekünk amellett, hogy sok bosszúságot is okozott a kikapart virágokkal, a széttépett cipőkkel.
Na meg kicsi kutya kora óta borzasztóan haragudott a macskákra. Házfoglalása után nem sokkal a cicánk- bundája épségének védelmében- jobbnak látta átköltözni szüleimhez, a szomszéd házba. Felnőve jaj volt annak az egérlesőnek, amelyik udvarunkba merészkedett. Jó esetben idejében észrevettük a kétségbeesett nyávogást, rohantunk ki megmenteni az óvatlan macskát.
Egyszer hazaérve látjuk ám, hogy a szomszéd néni rettenetesen sír a ház sarkán, és néz befelé az udvarunkba. Gondoltam, valami nagy baj történhetett. Hát történt is! A család szemefénye, imádott cicusa átmerészkedett hozzánk, és Piás elcsípte. Hiába kiabáltak neki, nem engedte el, szájába véve őrülten rohangált vele az udvar hosszában le-föl. A már élettelen ki testet hol fölkapta, futott vele egy kört, hol odébb-odébb dobta. A néni szíve majd meghasadt, úgy sírt. Én meg nem győztem kérni, ne haragudjon, nagyon sajnálom a történteket. Piást nagyon megszidtam, szégyenkezve sunyta le a füleit, húzta be a farkát.
Nagyon tudta szégyellni magát, ilyenkor szinte megsemmisült...megtört szemmel nézett rám...... nem lehetett haragudni.
Házőrzőnek remek kutya volt, nagy volt ő maga, nagy a hangja is. De estefelé ha tehette, elszökött. Ennek nagyon furfangos módját választotta. A Zember, mikor hazaért, kiszállt a kocsiból, hogy a kaput kinyissa... Piás úgy tett, mintha oda sem figyelne...feküdt nyugodtan...figyelt. Mikor aztán a gazdi visszaült, hogy indul a járgánnyal befelé, akkor fölugrott, füleit lecsapta és vágtázott ki az utcára. Hiába kiabáltunk utána. Ilyenkor kisebb kutyacsapat élére állt, rohangásztak az utcákon, útba véve a mi házunk táját is. Ha éppen elcsíptem a vidám falkát, odakiáltottam a nevét, már szaladt is be. Előfordult, hogy éjjel is kiálltam pizsamában a ház elé, és kiabáltam:
"Piás!...Piás!"
Egyszer odaszóltak a sötétből: " No, mi van! Nem jött haza az ember?"
Nagyon szerette a rendőrautót. Abból ugyanis rendszeresen nagyobbik fiam szállt ki, aki munka közben beugrott egy kávéra. Piás ha tehette, két lábra állva, hatalmas tappancsait Laci vállára téve dugta fejét annak fejéhez.
Mint a legtöbb kutya, félt a petárdáktól. Egyik szilveszter éjjel annyira megrémült, hogy ijedtében átugrotta a kerítést, és őrülten vágtatott bele a sötétbe. Hiába hívtuk, nem jött haza. Rémültében úgy elveszítette a tájékozódó képességét, hogy eszeveszetten rohangált a városközpontban, ahol innen is, onnan is petárdák robbantak. Fiam egyik kollégájával teljesített szolgálatot azon az éjjelen. Lassan haladtak a kocsival, amikor meglátták a már remegő Piást. Az is felismerte a rendőrautót, és rohant felé. Laci megállt, kiszállt, hogy megnyugtassa. Az meg abban a pillanatban beugrott a nyitott kocsiajtón, keresztül az ijedtében halálra vált másik rendőrön, hátra az ülésre. Ott meghúzta magát menedéket találva. Így történt, hogy szilveszter éjjelén rendőrkocsi szállította haza a mi Piásunkat.
Tizenkét évet élt megbecsült, szeretett házőrzőként. Nehéz szívvel búcsúztunk el tőle. Most az előkertünkben alussza örök álmát, és hiszem, hogy az égi vadászmezőkön kergeti a macskákat, akik ott el tudnak futni előle.

 2006.

Hopp egymagam!



Hajdanában, a bikkfagatyás világban született felénk ez a szólás-mondás.
Akkor még a kicsi falvak egyetlen szórakozóhelye a kocsma volt. A kocsma, ahol összejöttek a legények, akiknek a zsebében elengedhetetlenül ott lapult a bugylibicska. Anélkül nem legény a legény, arra bárhol szükség lehet. Kiváltképp a kocsmában!
Merthogy addig nem is volt baj, míg csak a saját falubéliek szórakoztak ott! De ha a másik településről is átjöttek a legények, bizony sokszor előfordult a nézeteltérés, leginkább a falubeli leányok miatt. Ahogy fogyott a bor, egyre erősebbek lettek a legények, és nőtt bennük az indulat.
Ideje volt hát megmérni az erejüket.
Ilyenkor elkiáltotta magát az egyik legény:
- Hopp Homokmégy!
S a homokmégyi legények köréje sereglettek, kezük a zsebben jó erősen markolta a bicskát, szemük szúrósan nézett a másik sarokba.
Na, de a másik faluból való is elkiáltotta ám magát:
- Hopp Szakmár! - s már minden szakmári szaladt is egy kupacba.
- Hogy ezután mi történt, arról a régi kocsmárosok tudnának igazán mesélni, na meg a verekedés kárvallottjai.
Történt egyszer, hogy egy ilyen alkalommal, amikor már a vita éppen elmérgesedett két legény között, elkiáltotta magát az egyik:
- Hopp Szakmár!
A másik is elkurjantotta magát:
- Hopp! - és meglepődve szétnézett..
- Hopp egymagam!
Azóta, ha valaki egyedül kell, hogy valamit megcsináljon, nincs segítsége és éppen jó kedve van, elkiáltja magát:
- Hopp egymagam!

PRÓZÁIM


 Legyek ura(k)

Élni akar

Leveles a május.../Geri Lalira emlékezem













                                                                                                  



..kezdhetem előrű!       






Rőzseláng /Kecel, Téglagyár környéki történet a múltból








De hol a vasaló?           Itt meghallgathatod



Házunk előtt










Hopp egymagam! /Kecel környéki anekdota    







 



Piás






 Rózsaolajos szelence (Hering Jancsi emlékére)


Sic transit...



Némán üvölt a jéghideg éj,
elfáradt múltban
rekedtek hangjai.

Ösztönöm poros romokon lépdel
fénylő gyöngyeim bezsákolom,
s cipelem hátamon.

Ölelések emléke simogat
ad létezni erőt.

2009. 11. 28.

(Héttorony antológia 2010.)