2013. június 13., csütörtök

Gyűjteményem, emlékeim Csengődy József tanár bácsiról





2006-ben, egy tavaszi napon, tanóráim végén, magas, szimpatikus úriember jelet meg az osztályom előtt. Bemutatkozott, ő Garádi János, és elmondta, olyan személyt keres, aki jól ismerte Csengődy József tanár urat, és még emlékszik rá. Mosolyogva válaszoltam:
„Akkor éppen jó helyen jár, vagyis jóhoz fordult. Nekem osztályfőnököm volt négy évig a Tanár bácsi,– mi így neveztük – és túlzás nélkül mondhatom, mélyen bent lakik a szívemben.”
Mivel aznap már nem volt több órám, így került időnk leülni és beszélgetni. Elmondta, hogy Pécsen él, és egykori osztályfőnökének emlékét keresi, akit ő nagyon szeretett és tisztelt. Mesélt a fiatal Tanár úrról, meséltem az idősödő Tanár bácsiról. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, próbálunk tenni azért, hogy emléke ne merüljön feledésbe ennek a nagyszerű embernek. Ígérte, adatokat fog küldeni Józsi bácsiról, aminek ő a birtokában van, amiket a Jezsuita Rend bocsátott rendelkezésére, miután hozzájuk fordult.
Nemsokára kaptam tőle egy levelet, beváltva az ígéretét. Levél és adtok.
A levél számomra nagyon értékes, és Garádi úr biztosan nem veszi rossz néven, ha ezt a levelet is ideteszem ebbe az írásba. Hiszen szinte minden Józsi bácsiról szól, minden mondatból a tanár iránti mély tisztelet tükröződik.

Pécs, 2006. május 28.

Tisztelt Asszonyom! Kedves Ica!

Megköszönöm Önnek a kedves fogadtatást, a segítséget, amit áldott emlékű
tanárunk, Józsi bácsi emlékének összegyűjtésében kaptam. Az a nap és az a néhány óra, amit Kecelen töltöttem, életem egyik legboldogabb napja.
Amikor elköszöntünk egymástól, kimentem a Pintér Művekhez, és megtekintettem a haditechnikai kiállítást, Ott találkoztam Cserni Zoltánnal, aki ott volt szolgálatban. Beszélgettünk, és ekkor derült ki, hogy Csengődy Józsi bácsi őt is tanította.
Az érzelmi hatás olyan foka volt nálam aznap, hogy majdnem elfelejtettem ebédelni. Csak Pécs előtt jutott eszembe, hogy enni kellene. Ekkor már délután fél négy volt.
Itthon nekiláttam az elküldeni szánt anyagok előkészítésének.
A borítékban vannak azok, amiket eddig sikerült megtalálni. Ezek a következők:

1. A régi osztálykép Józsi bácsival. Én a középső sorban vagyok, jobbról a harmadik.

2. Két kézzel írt anyag, amelyek a jezsuita központ kiadott anyagainak a letisztázása.

3. Időskori képek Józsi bácsiról. Pannonhalmán készültek.

4. Kivonatok a rendtartomány nyilvántartásából. Az egyik latin nyelven készült.

5. Egy osztálynévsor. Ez egy összemásolt anyag. Ugyanis közben a két párhuzamos
Osztály között jelentős mozgás volt. Ezért van 57 név. Az áthúzott nevek gazdái meghaltak.

6. Végül annak a levélnek a másolata, amelyet a Jezsuita központtól kaptam.
Ami még vissza van, az a sírjáról készült felvétel lesz. Egyelőre itt most megállt a tudományom. De csak egy kis időre. Mert folytatásnak kell következnie.
Nálunk Magyarországon szép lassan háttérbe szorult az emlékezet. Mintha divat lenne felejteni. És az emberek nem jönnek rá arra, hogy a felejtéssel értékek tűnnek el. Ha elődeink is így tettek volna, ma már alig lenne mit tanítania történelem órákon.
Ha rajtam múlna, Józsi bácsi emlékét a következőképpen tudnám megőrzésre javasolni:
1. Emléktábla elhelyezése az iskolában.
2. Az iskola egy termének elnevezése Róla.
3. Egy emlékkönyvbe rendezni a Róla rendelkezésre álló információkat.
Az emléktáblához anyagilag is hozzájárulnék.
De Kecel nem csak Csengődi Józsi bácsi miatt kedves nekem. Úgy éreztem az utcákon járva, mintha otthon lennék.
Leányomnak, Andreának is elmondtam az élményeimet. Ez sikeres volt, mert rögtön tervezett egy utazást Kecel városába. Ezt még ezen a nyáron realizáljuk.
Kedves Ica!
Abban a reményben, hogy közös tanárunk és osztályfőnökünk emlékeinek gyűjtésében még találkozunk, zárom soraimat.
Az a kérésem, hogy ha küldeményemet megkapta, jelezze ezt nekem.
Kezét csókolja:
Garádi János

A levél, benne az értékes küldemény megérkezése után természetesen válaszoltam Garádi úrnak. Jeleztem, hogy nagyon örülök a betervezett nyári látogatásnak, amiről értesítsen időben, és a lakásomon nagy szeretettel várom családjával együtt.
Ám a  várt találkozás egyelőre elmaradt, helyette ismét levél érkezett, de ez már december tájékán.

Pécs, 2006. dec. 18.

Kedves Ica!
Az év végéhez közeledve engedje meg, hogy Kellemes karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánjak Önnek és Szeretteinek!
Szeretném még egyszer megköszönni, mindazt, amit elmondott Osztályfőnökünkről.
Úgy terveztem, hogy még ez évben elmegyek Kecelre további információkért, de nem sikerült ezt megszervezni. Így a következő évre marad a látogatás.
Sajnos azt is el kell mondanom, hogy volt osztálytársaimat nem érdekelte az, amit Józsi bácsiról összeállítottam. Ez ugyanaz a közömbösség, érdektelenség, ami a pedagógusnapi programokat is elszürkítette.
Mellékelek egy fényképet Józsi bácsi sírjáról. Nyáron jártam Pannonhalmán, és megtaláltam.
Ha ez a sír nem lehet Kecelen, ahol évtizedeken keresztül dolgozott, tanított, akkor legalább fényképe legyen ott.
Mihelyt az idő engedi, újból felkeresem Kecelt, és újból kérek egy óra beszélgetést drága Osztályfőnökünkről.
Egyébként az a májusi nap, amit Kecelen töltöttem, a legfényesebb volt az egész évben.
Kedves Ica!
Kívánok Önnek és Szeretteinek sok boldogságot, egészséget, sikereket!
Garádi János.

Íme hát a két levél, és egy paksaméta információ volt tanáromról szeretett osztályfőnököm múltjáról. Mindazokról, amikről kisiskolás koromban csak elsuttogott fél információim voltak, hogy tanár bácsi eredetileg pap volt, csak valamiért idehelyezték Kecelre.
Nem, nem Tőle tudtam, tudtuk mi gyerekeke ezt, mert ő erről soha nem beszélt az óráin.
De erről majd később.
Nézzük hát a dokumentumokat, melyeket Garádi úrnak köszönhetek.

~O~
 Két db. kézzel írt anyag érkezett, amelyek a jezsuita központ kiadott dokumentumainak a letisztázása.
Ezt Bikfalvi Géza a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya tagja juttatta el ebben a formában Garádi János úrhoz.

Az egyik kézzel írt anyagot legépelem, így tudom átadni további olvasásra.

~O~

P- Csengődy József S. J.

Született 1909. szept. 26.Magyarcsernyén. (Torontál vármegye)
A társaságba lépett 1924. szept. 27-én Kalocsáról, mint ötödikes gimnázista.
Noviciátust Érden végezte. P. Müller Lajos mester vezetésével.
1929-ben Kalocsán érettségizett. Kis skolasztikusként 1929-32 Szeged, filozófia. Majd Pécsett tanár-magister.
1935-39Teológia Szegeden.
Pappá szentelték Szegeden 1938-ban.
1939-ben latin-magyar szakos tanárkén Pesten végezte az egyetemet.
1944/45 III. próba.
1945-48 tanár Pécsett.
1946 febr. 2-án tett utolsó fogadalmat.
A rend felszámolása után rövidesen Kecelen kapott tanári állást az általános iskolában.
Itt lakott és tanított majdnem három évtizeden át, nyugdíjaztatásáig.
(Még nyugdíjaztatás után is több évig, amíg magát erőben el tudta látni- Tőlem)
1981-ben, miután testi és idegzeti állapota nagyon leromlott, Pannonhalmára került a Szociális Otthonba. Itt élt haláláig, 1983. aug. 11-ig.

A mi testvérünk nagyon sokat szenvedett ember volt.
Súlyos testi adottságokkal született e világra.
Gyönge fizikum, már fiatal korában gyomorbajok és idegzeti terheltség jellemezte. Kétszer is átesett gyomorműtéten. Amúgy is nehéz természetét ezek az adottságok még jobban kisarkították a közösség nehéz embere volt valóban, és ezért is érzete azt, hogy őt kevésbé szeretik. Közbevetés: A gyengéket ingyen instruálta Pécsen is.

Pedig a jó Isten igazán szerette Őt. Ez a kiválasztó szeretet hívta őt s Jézus Társaságába. Minden nehézsége ellenére ragaszkodott a Társasághoz, és kitartott benne.
Ezért kapta meg a papi hivatás és küldetés kegyelmét.
A szétszóratásban a külső körülmények miatt nem vett részt a pasztorációban, de minden nap misézett, még betegen is.
 A csendesszoba miséi élete keresztjében adtak neki erőt. Tanácsait és lelki vezetését is sokan igényelték, akik még évek múlva is szeretettel emlékeznek rá.
Ki kell emelni a tanári és nevelői elhivatottságát. Inkább a kisebbekhez, a kamaszokhoz volt érzéke. Ez a korosztály nagyon szerette M. Csengődyt, később P. Csengődyt. E vonalon teljes bedobással dolgozott, nekik szentelte minden idejét, fáradtságot nem ismerve.
Kecelen generációkat nevelt, tudását, jóságát itt kamatoztatta.
Nagyon jellemző volt vele végigmenni a Kecel utcáin.
Mindenki kedvesen köszöntötte, gyermekek, fiatalok, felnőttek ezzel a köszöntéssel üdvözölték: „Kezét csókolom Tanár bácsi”.
Ez a bizonyítéka annak, hogy ez az ember mindegyikük lelkében nyomot hagyott.
Szerzetei, papi, tanári élete ilyen gyümölcsöket termett.

Nem lehet említés nélkül hagyni édesanyjához való szép kapcsolatát. Ez a szentéletű és áldozatos lelkű asszony volt fia támasza, erősítője életében és halála után is. Hiszen ő nagyon jól ismerte Józsi fiát.
Nem egyszer mondta: „Sokat imádkozom anyámhoz, főleg nehéz óráimban, és ő a legsötétebb pillanataimban mindig megfogta kezemet az égből.”
Ha igaz Alfred Dalp atya mondása:
Ha valaki a szeretet és jóság egy kis morzsáját szórta is el a világon, és ha valaki az igazság és világosság e két fényét lobbantotta is fel életében, már nem élt hiába.”…. minthogy az ő mondás igaz, akkor P. Csengődy József nem élt hiába, mert ő nem csak morzsákat adott, hanem a szeretet és jóság kenyerét is szelte, fellobbanó fények mellett maradandó világosságot is gyújtott a lelkekben.

Íme így telnek meg az elején említett száraz életrajzi adatok élet-tartalommal.
E küzdelmekben és homályban élő ember számára már nagy az örök világosság, és a sokat szenvedett, de kellően meg nem értett ember bírja már az örök nyugodalmat, Jézus Szentséges Szívét, akit ő nagyon szeretett és hirdetett.




Következzék egy hiteles, kézzel írt dokumentum, a Jezsuita Rend tagjától, Faragó- Hevesi Tamástól:




                                                                       ~O~ 





„Bikfalvi Géza könyve készülő kiadványában,  melynek címe, a  
„Magyar jezsuiták történeti névtára 1853 – 2003.” Csengődy József életrajza így jelent meg magyarul és latinul:




A harmadik dokumentumban időskori képeket kaptam Józsi bácsiról. Pannonhalmán készültek.

                                                  



               

~O~

Garádi úr elküldte az ő osztályának képét és az osztálynévsort is.
Nézzük:



„A régi osztálykép Józsi bácsival. Én a középső sorban vagyok, jobbról a harmadik.”-így a kép küldője, Garádi János

                                  ~O~
 


~O~
Gondoltam, ehhez a dokumentumhoz hozzáteszem az én régi osztályképemet, hadd álljon a fiatal Csengődy József mellett az általunk ismert Józsi bácsi, aki 1960-64-ben volt osztályfőnökünk.
Ezt a képet elküldtem Garádi úrnak is válaszlevelemben.







 


 
Ezekkel a képekkel elérkeztünk Kecelre, ahol a mi tanár bácsink közel három évtizedet töltött el. Nagyon sok osztálynak tanította a magyar nyelv és irodalmat, és nagyon sok osztálynak volt osztályfőnöke, nem is akármilyen. Csak abból tudok kiindulni, ahogyan hozzánk viszonyult, ahogy mi megismertük a négy év alatt. Bár nem jól mondom, mert Józsi bácsi nem engedte el a kezünket a ballagás után sem, sorsunkat figyelemmel kísérte. Ha kellett segített, ha kellett, ha úgy hozta sorsunk, akkor még a rosszallását is kifejezte. De erről majd később.
A mi osztályunkat 1960-ban kapta meg. Vegyes osztály, nagy létszámmal és több túlkoros gyerekkel is. Mint az őt jól ismerő rendtárstól olvastuk, éppen ez a korosztály volt, akikkel Józsi bácsi jól tudott bánni. Ő nekünk nem egyszerűen a tanárunk volt, annál sokkal több! Minden családot meglátogatott, minden család gondját-baját megismerte a négy év alatt, és ahol tudott, segített. Nekünk nem a vezetéknevünk volt, amin Ő szólított bennünket, helyette mindenkinek adott egy becenevet, ami aztán egész életünkben megmaradt mindannyiunk emlékezetében.


Ha neveket akarok idézni, akkor ilyenek jutnak eszembe: Pite, Tike, Koma, Bogi, Fici(ez én lennék), Csuma,  Kinca, Sztrocsa, Kecsi, Gigi… sorolhatnám, mind-mind ő adta nekünk. Szeretett bennünket, ezt éreztük a törődésén. Nem ölelgetett ő bennünket, nem kedveskedett, tette a dolgát. Ha kellett csendesen beszélt, de sokszor még kiabált is, ha olyat tettünk, ha rosszalkodtunk. Ám mindig átjött a szeretet a felemelt hangon is.
Akkortájt egyikünk sem volt túl jó anyagiak között, de mégis volt közöttünk néhány olyan gyerek, aki kifejezetten nagyon szegény volt, akiknél a napi kenyérszükséglet is csak szűkösen adatott meg.
Ciri, és Sz.Teri, rájuk emlékszem, hogy a tanár bácsitól minden nap kaptak egy saját készítésű szendvicset, mert otthonról nem jutott uzsonnára. De ott volt a szeme mindenkin, és észre vette, ha valaki nélkülözött, nem maradt el a segítség.
Hozzánk, a családi házba sokszor eljött a tanár bácsi. Nem múlhatott el disznótor vagy névnap, hogy őt ne hívták volna meg a szüleim. Sok más családnál is mindig szívesen látott és hívott vendég volt. Hiszem, hogy bár egyedül élt, soha nem volt magányos. Mindig gyerekek vették körül és azok családjai szinte családtagnak tekintették. Ma már tudom, Isten szolgájaként egyébként sem lehetett magányos, de Isten szeretete ember szeretettel párosult.
Ha nem hozzánk jött, csak elment a ház előtt, mert éppen arra volt dolga, akkor csak bekiabált a kapun: „FICI!”- és repült a kapun keresztül egy csomag cukor, vagy egy csoki szelet.
Ilyen volt ő.
Az osztály nagy létszámú volt, mégis, tanulmányi előmenetele látványosan javult ötödiktől kezdve. Ennek érdekében nagyon sokat tett. Minden délután tanulószobát tartott, ahová elvárt bennünket. Mi úgy tudtuk, ő nem kapott ezért semmi anyagi juttatást, gyermekszeretetből tette.
Ingyenes volt nekünk, de elvárta és szigorúan meg is követelte a rendet, a csendet tanulás alatt, és ki is kérdezett bennünket. Megtanultunk susogva beszélni, mert az nem volt tilos, hiszen  olykor egy-egy leckét meg kellett beszélnünk egymással is. Ha valamit nem értettünk, ő elmagyarázta. Földrajzot, verset, történelmet, rendre fel kellett mondanunk.
Sokunk neki köszönheti a jó tanulmányi eredményeket, mert ő kihozta belőlünk, ami csak képességeink szerint lehetséges volt.
A magyar nyelv és irodalom persze a legkedvesebb tantárgya, ezt éreztük. Szerettem ezeket az órákat. Azt gondolom, későbbi vonzódásom az irodalomhoz innen eredeztethető. Hogy sokat szavaltam diákkoromban, ezt is Neki köszönhetem. Észrevette, hogy van affinitásom hozzá, és segített értelmezni, példát adott a vers előadásához, felkészített egy-egy szavalóversenyre.  Persze sok másik osztálytársammal is ugyanígy tett.
Nagyon szép emlékeim vannak arról, amikor nyaranta, augusztus közepén megtisztelt azzal, hogy néhány más osztálytársammal együtt segítségei lehettünk abban, hogy Kecelre kerüljenek a következő tanév tankönyvei. Ez úgy történt, hogy a tanács lovaskocsijára reggel felültünk, és átkocsikáztunk Kiskőrösre a Járási Hivatalba, ott osztották ki minden iskolának a szükséges könyvmennyiséget. Mikor a tanár bácsi átvette, kicipeltük a sok-sok könyvcsomagot a kocsi platójára, és indultunk vissza. Ekkor már jó meleg volt a flaszter, fák nem szegélyezték az utat. A Vádéi Iskolánál mindig megálltunk, ott lepakoltuk a nekik járó mennyiséget, kicsit átmosakodtunk, lehűltünk, majd indult a fogat tovább. A Kék Iskola egyik termébe aztán behordtuk a könyvkupacokat, osztályonként sorba rendeztük. Még mindig az orromban van az új könyv varázslatos illata! Egy ilyen úton készítette Józsi bácsi rólunk ezt a képet, ahol a lovaskocsi hátuljában utaztunk, mi segítségek.



A képen Bogi, Fici(ez én) Pite,  a Kispite, és Gigi

Szép napok voltak ezek!



Azt, hogy a tanár bácsi pap, csak szóbeszéd szintjén tudtuk mi gyerekek. Sokszor elhívott a Rákóczi utcai kis albérleti szobájába egy-két társammal együtt, ha korrepetálásra volt szükségünk. Az is előfordult, amikor mentem hazafelé, mert erre vitt az utam, kiszólt az ablakon, behívott, mindig volt cukorka, vagy egy darab csoki a fiókjában. Az íróasztal hosszú fiókja tabu volt, de milyen a gyerek, bizony belekukucskáltam én, és láttam ott szép, kerek, nagy ostyákat. Tudtam hogy, mire való, mert láttam a templomban hasonló nagy ostyát úrfelmutatáskor. A tanár bácsi tehát tényleg pap és misézik is otthon - állapítottam meg.
Egyszer még az is előfordult, hogy magunkra hagyott néhányunkat, és hát.. szégyellem bevallani, de kissé megdézsmáltuk az ostyakészletet. Annyira kínálták magukat a szép, kerek ostyák, hogy elrágcsáltunk belőle párat. Vagy nem vette észre a tanár bácsi, vagy csak nem tette szóvá, ezt nem tudom, de sokáig meg voltunk szeppenve az eset után, féltünk, hogy kitilt a szobácskájából bennünket. Nagy megkönnyebbülésünkre a feledés fátyla borult az esetre.
Én talán életem legnagyobb film-élményét köszönhetem a tanár bácsinak.
Elkért szüleimtől, és egy másik osztálytársammal, Virághalmi Elemérrel együtt,
- akinek szintén vasutas volt az édesapja, tehát ingyen vonatoztunk - felvitt bennünket Budapestre. Akkor került az országba a Bambi c. film és még csak a fővárosban adták a moziban. Életemben nem felejtem el, annyira tetszett!
Máskor Kalocsára vitt magával egy egyszerű vasárnapon. Néhány családhoz benéztünk a főutcán. Arra emlékszem, a tanár bácsit mindenütt nagy szeretettel fogadták, marasztalták is ebédre, de ő nem fogadta el ezt.  Mikor már nem volt több meglátogatni való család, akkor elsétáltunk az Érsekkertbe, és ott vett magunknak valami harapni valót, kicsit sétáltunk, nézelődtünk és indultunk vissza a vonathoz.
Valahogy akkor olyan természetes volt Vele lenni, nem kerestük az okot, miért-miért se, hogy ilyen sokat együtt voltunk. Családtagnak éreztük, hiszen osztozott a családok örömében, gondjában.
Amikor aztán nyolcadikban a továbbiakról kellett gondolkodni, ő szépen, okosan elrendezett mindent. Kecelen akkor indult egy gimnáziumi osztály. A jobb tanuló gyerekek szüleinél igyekezett elérni, hogy ide, helybe írassák be őket.
Egyrészt, mert így olcsóbb volt a taníttatás, és a szegény családok könnyebben fel tudták vállalni, másrészt annak volt a híve, hogy a gyerek legyen közel a családjához, lássanak rá szülei. Magam is e gimnázium tanulója lettem. A szeme persze továbbra is rajtunk volt, a családdal sem szakadt meg a kapcsolata.
Még emlékszem, az első udvarlómat is kitárgyalta anyukáékkal, kifejtve, hogy igen-igen korainak tartja a fiúzást. Nem mondom, hogy egyet értettem akkor vele!
A gimnáziumi évek alatt kiderült, hogy Tihanyi Ildi, édesapja nyomdokába lépve, orvosnak készül. Mivel a tanár bácsi latin szakos is volt, hogy megkönnyítse Ildinek a felkészülést, indított egy – mondanom sem kell - ingyenes latin szakkört. Én is jelentkeztem, jártam szorgalmasan és csipegettem fel a morzsákat, mert a nyelv tanulásában már nem voltam annyira szorgalmas. Mégis nagyon hálás vagyok a mai napig ezekért az órákért, hiszen egy nagyon kicsi mégis csak ragadt rám,  ha más nem, a szállóigék, mondások, amiket ma is haszonnal olvasgatok.
Én nem jártam haza ebédelni, mert eléggé messze laktunk az iskolától, és nem értem volna vissza gyalog a tanulószobára. Volt, hogy a közelben lakó nagyszüleimnél ebédeltem, vagy éppen elrágtam egy kiflit egy Mackó sajttal.
Egyszer előfordult, hogy az emelet egyik termében a nyolcadikosok elkezdtek néhányunkat táncolni tanítgatni. Ehhez persze énekelni is kellett. Nyilván megbolygattuk az iskola fenséges csendjét, mert az igazgató bácsi rátámadt a tanár bácsinkra, hogy a tanulószobásai randalíroznak és ez tűrhetetlen.
Ennek az lett a vége, hogy a tanár bácsink kitiltott párunkat egy hétre a tanulószobáról.
Ekkora szégyent!
Már nem tudom, hogy értem haza, égett az arcom, és tartottam is a szüleim haragjától, ha elmondom, mi történt. Lassan bandukoltam, húztam az időt, de egyszer csak elfogyott az út. Otthon rögtön látták rajtam, valami nincs rendben, el sem tudtam volna titkolni. Anyukám, már dühösen emelte rám a kezét, amikor váratlanul benyitott a tanár bácsi.  Persze, még jobban megijedtem, hogy mekkora nagy vétséget követtem el, ha személyesen is eljött megbüntetni az osztályfőnököm.
De nem ez történt. Csendes hangon, mosolyogva elhúzott az anyai szigor elől, a térdére ültetett, úgy beszélgetett szüleimmel. Elmondta, hogy muszáj volt valami büntetést kitalálni, mert az igazgató bácsi ezt követelte. Amúgy is szálka volt a tantestület szemében, hogy valaki csak úgy ingyen foglalkozik a gyerekekkel, vigyázni kell hát nagyon, ne okozzunk feltűnést, nem kövessünk el semmi olyat, ami más tanároknak esetleg nem tetszik. Tudja ő jól, hogy nem tettünk semmi rosszat, de meg kellett tennie ezt.
Ezen esemény után soha nem tettem olyat, amiért a tanár bácsi megszidott volna. Azaz, dehogyis nem tettem, olyat tettem, amit tán sosem bocsátott meg.
Ezt is elmesélem.

Mivel az általános iskola épületében kapott helyet a gimnázium összesen két osztálya, így mindig a mi tanár bácsink szeme előtt voltunk. Figyelt ránk. Ha rosszat hallott, fülön csípett bennünket, ha jót, akkor megdicsért.
A családokkal továbbra is szoros kapcsolatot tartott, így nem egyszer előfordult, hogy nagylánykodván, mikor udvarlóval mentem haza a moziból, a tanár bácsi ott volt nálunk. Alaposan szemügyre vette a fiút, aki hazakísért, majd kifejtette szüleimnek, korai ez még, nincs itt az ideje annak, hogy udvaroltassak, mert elvonja figyelmem a tanulásról.
De az történt, hogy nem csak udvaroltattam, hanem bizonyos családi okok miatt, de elég hirtelen úgy döntöttünk az udvarlómmal, hogy összeházasodunk. Amikor ez a döntés született, akkor negyedik év elején voltunk, még tán szeptemberben. Persze híre ment gyorsan, hogy Fici férjhez megy. Csengődy tanár bácsi, amikor ezt a nevelői szobában meghallotta, onnan kirohant, és be a mi osztályunkba! Éppen tízóraiztunk. Én megláttam a felém bőszülten rohanó tanáromat, felpattantam a helyemről és hátra szaladtam a teremben. Én azt hiszem, ha akkor nem futok el, irgalmatlanul felpofozta volna a menyasszonyt. Így csak kiabált, már igazából nem tudom, mit, de nagyon dühös volt.
Mire én az iskolából hazaértem, otthon is állt a bál, a tanár bácsi rettenetesen leszidta a szüleimet, kérdőre vonta őket, hogy egyezhettek ebbe bele.
Az én anyukám - és sok más szülő is így gondolkodott – úgy tartotta, akkor kell a lányt adni, amikor kérik. Így hát tanár bácsim nem tudta meggyőzni anyukámat, és persze engem sem. Akkor, na akkor nagyon haragudott.
Mai eszemmel megértem, és tudom, hogy nem volt tán helyes dolog tizenhét évesen férjhez menni, hogy jogos volt a tanárom felháborodása.
Neheztelése ellenére sem engedte el a kezem. Ott volt az esküvőmön, ott a lakodalomban. Fényképezte az ifjú párt, majd meg is kaptuk a fényképeket. Petőfi összest kaptam tőle ajándékba, két kötetes, bőrkötéses gyűjteményt.
Amikor befejeztem esti tagozaton a gimnáziumot és leérettségiztem, ő volt az egyik az elsők között, akit erről értesítettem.
Jó sorsomnak köszönhetem, hogy az iskolám visszavett, vagyis alkalmaztak képesítés nélküli nevelőnek. Kicsi korom óta az volt az álmom, hogy tanító legyek, és ez megadatott, nagyon boldog és tettre kész voltam.
Akkor az én tanár bácsim már nyugdíjasként a Solymár iskola egyik szobájában lakott, én meg ott kaptam osztályt. Ő nagyon sokat beült az óráimra, nézte, mit-hogyan csinálok.  Felvettek Bajára a Tanítóképző Intézetbe, na akkor, s miután lediplomáztam, éreztem, mintha tán megbocsátott volna, de ebben nem vagyok olyan biztos. Közben két fiam is született, és ő néha meglepett egy-egy látogatással, de ez egyre ritkult, ahogy egyre nehezebbé vált a mozgása.
Aztán a tanár bácsi 1980-ban elkerült Kecelről. Mi úgy éreztük, hazament, hiszen Pannonhalmán a szeretetotthonban viselték gondját haláláig.
Osztálytalálkozóinkon mindig szóba jött, hogy egyszer egy busszal elmegyünk Józsi bácsi sírjához, de ez sajnos eddig csak terv maradt.
Most itt van előttem a kapott kép, a sírhely, ahol nyugszik.
Az isten áldja meg halálában is!



Amikor  ismerőseim és osztálytársaim meghallották, hogy írok Róla, egy-két mondatot eljuttattak hozzám. Néhányat idézek:
Kothencz Ági:
„Szia Icám! Örülök, nagyon szép dolog, hogy Józsi bácsiról írsz. Azt hiszem, én is azt tudom Róla, amit Te is. Csupa jót. Többször eljött hozzám, mikor születtek a gyerekeim, mindig megjelent. De levelet írt a diplomaosztómra, az esküvőmre, de ott volt, amikor Anyukám elment, akkor is. Képeket kért a gyerekeimről, azokat is ott őrizte, ahol a tanítványaiét.”

Benyákné Fejes Teri:
„Én nagyon szerettem, igaz hogy mikor rossz jegyet kaptam tőle,akkor jött hozzánk, és elmondta anyáméknak, hogy többre vagyok képes! Attól független nagyon jó tanár volt.
Szegényről mindig eszembe jut a zsíros kenyér. Már itt laktunk, és hetente legalább 2-szer eljött, de mindig csak zsíros kenyeret fogadott el vörös hagymával.”



Kovács Ilon: „Mindig nagy szeretettel gondolok a Tanár bácsira. Pannonhalmán egyszer megkerestük a sírját.”

Petrécs Eszter: „Egyik kedvenc Tanár bácsim volt, Isten nyugosztalja.”

Kovács Gáborné:
„Engem is tanított egy rövid ideig. Betegsége miatt más vette át a helyét. Emlékét én is őrzöm, nyugodjon békében”

Hát ilyen volt ő, így emlékeznek rá a keceliek.

Idézem azt a pár mondatot, ami a jezsuita központból érkezett, s amit bár fentebb már olvashattunk, de azt gondolom, ennek az írásnak méltó befejezése.


„Ha igaz Alfred Dalp atya mondása:
Ha valaki a szeretet és jóság egy kis morzsáját szórta is el a világon, és ha valaki az igazság és világosság e két fényét lobbantotta is fel életében, már nem élt hiába.”…. minthogy az ő mondás igaz, akkor P. Csengődy József nem élt hiába, mert ő nem csak morzsákat adott, hanem a szeretet és jóság kenyerét is szelte, fellobbanó fények mellett maradandó világosságot is gyújtott a lelkekben.

Íme így telnek meg az elején említett száraz életrajzi adatok élet-tartalommal.
E küzdelmekben és homályban élő ember számára már nagy az örök világosság, és a sokat szenvedett, de kellően meg nem értett ember bírja már az örök nyugodalmat, Jézus Szentséges Szívét, akit ő nagyon szeretett és hirdetett.”



Azzal a reménnyel adom ki kezem közül ezt a gyűjteményt, hogy egyszer talán Garádi János úr javaslataiból legalább egy teljesül, melyet szívvel-lélekkel én is támogatok:


1. Emléktábla elhelyezése az iskolában.
2. Az iskola egy termének elnevezése Róla.
3. Egy emlékkönyvbe rendezni a Róla rendelkezésre álló információkat.


Tóth Lászlóné   Filus Ilona

Kecel, 2013. február 5.