2014. március 24., hétfő

Tercsinek szeretettel








 fájdalom

egyenes tartással áll
félig hunyt szemmel
konok elszántsággal
viseli sorsát
mérhetetlen fájdalom
szorítja torkát
könny nem oldja
azt nem lehet kisírni
ami benne feszül
üvölteni kéne
bele a világba
akkora erővel
hogy a föld
beleremegjen
de ő csak áll
egyenes tartással
félig hunyt szemmel
konok elszántsággal
ki kell bírni
KI KELL BÍRNI!
miatta
hogy büszke legyen rá
hadnagy fia
akit most temet a
megrendült tömeg

2014. március 16., vasárnap

Fő a nyugalom!







Hétvége van, és nagy örömünkre, megint unokázunk.
Laci papa, Nikike, Zolika és én vacsorázunk, közben beszélgetünk.
— Nekem ma megint nem volt jó napom! — mondja Niki.
— Miért, mi történt, kicsim? — kérdezem.
— Hát kinevettek, mert ebédnél véletlenül majdnem a tanító nénik levesét vittem el. Mert csak azok sorakoztak ott, azt hittem, a miénk.
— Ez nem nagy baj, előfordul. Biztosan nem lett belőle probléma.
— Nem hát, sőt a konyhás nénitől kérhettem nagy adagot!
— Hiszen nem is szereted a levest! — mondom.
— Úgy van, de ez cérnametéltes volt. A tanító néni is csodálkozott, hogy fért annyi a hasamba! Mondta is, hogy becsületes vagyok, álltam a szavam, mert ígéretemhez híven mindet megettem!
— Legyél is mindig becsületes, kicsim! — simogatom meg a szememmel.
— Az is vagyok! Még nem is hazudok, nem úgy, mint egyesek! — és jelentőségteljesen néz a mellette ülő kisöccsére, aki elengedi a füle mellett, egykedvűen eszik.
Niki nem hagyja:
— Nem hazudok, mint egyesek! Mint aki itt ül mellettem!
— Ja, a Laci papa! — mondja Zolika, és nagy nyugalommal vacsorázik tovább.