2014. június 29., vasárnap

déjà vu


Ruzsa Dániel felvétele



Minap kószáltam a réten
tarka kis virágok között,
lábam alatt dőlt selymes fű,
lelkembe béke költözött.
Mintha függöny ereszkedne,
pára lepte el a tájat,
s belefacsart a lelkembe...

láttam két kicsi lábat.

Bukdácsoló kisgyerek én,
futok visongva, nevetve,
virágtól - virágig csábít,
csalogat egy csalfa lepke.
Lábam alatt dől selyem fű,
esteledik, és a tájra,
mintha függöny ereszkedne,
szétterül a hűvös pára.
Hangot hallok, megfordulok,
kicsi ajtónk sarkig tárva,
édesanyám széttárt karja
sarkall most a szaladásra...

Álom ez már, elmúlt világ.
Nem hív, nem csal tarka lepke,
nyitott ajtó üresen áll,
anyám hangja messze, messze...

2014. június 12., csütörtök

Legyek ura(k)


 
Kép a netről

Kislány koromban hallottam, hogy a kecelieket „legyeseknek”, a kiskőrösieket „tökmagosoknak” akasztóiakat „bicskásoknak” csúfolták.
Azt nem tudom, a kőrösiek miért „tökmagosok”, azt viszont sejtem, az akasztóiak miért „bicskások”.
Rólunk úgy szólt a fáma, hogy valamikor a nagyeszű keceliek úgy akartak megszabadulni a sok légytől, hogy felhajtották őket a padlásra, és elvették onnan a létrát. Tény, hogy ma is „legyesek” a csúfnevünk.
Az én (gyanítom) végtelenített történtem főszereplői is a legyek.


Nyáron legjobb csak diófa alá húzódni, ami éppen az udvarunk közepén szolgál nekünk már sok éve hűvössel.
Tavaly aztán kialakítottunk a fedett részen egy szabadtéri mini konyhát, gáztűzhellyel, polcokkal, amikre a legszükségesebbeket teszem, hogy mindig kéznél legyenek.
Elsőként raktam fel a legfontosabbat, a kotyogó kávéfőzőt. Boldog lehetett, hogy kikukáztam a speiz egyik elfeledett csücskéből, elég régen volt használatban. Cukortartó, kávétartó, csészék mellé, minden együtt a kellemes diófa alatti csevejhez.
Edények, kicsi, nagy, evőeszközök, só, bors… ilyesmik.
Elhatároztam ugyanis, hogy kinn főzök!
„Ez olyan lesz, mintha a Duna-parti telken nyaralnánk. Közben meg ki sem kell mozdulni!” mondogattam Zuramnak. „Minden nap nyaralunk!”
Meg is főztem egy-két finom ételt, illatfelhők szálltak a levegőben! Kinn ebédeltünk a hűvösben… jó ez na!
Kálváriám ekkor kezdődött!
Ugyanis egyre több légy sorakozott fel, szoros harci állásba rendeződve, s napról-napra hevesebben rohamozták az asztalt, meg bennünket.
Pofátlanul, szemtelenül támadtak, lehetetlenné tették az ott tartózkodást. Honnan, honnan se, de rajzottak, mindenre rászálltak, ha nem vigyáztunk, a szemünkbe is belerepültek.
Jójó, vannak állatok a szomszédban, nincs is ezzel semmi baj, vidéken élünk, így természetes. Nincs más hátra, védekezni kell légy ellen! Majd megoldom én, nem is szólok a Zuramnak! határoztam el.
Hol is kezdjem… megyek a Százforintos Boltba, kérek tanácsot. Elképzelésem szerint csak kapható valami jó spay, amit ajtókra, kuka tetejére, a kiülőnk tartóvasaira ráspiccelek, és ettől majd lehullnak a legyek.
Kérésemre azt válaszolta az eladó hölgy, hogy nekik sajnos nincs ilyen, de menjek Sanyihoz (keceliek tudják, ki ő, a neve egy a Háztartási Bolttal), nála vett ő is remek szert, csak kifújkálta és tényleg irtotta a legyeket.
Pattanok a bicómra, irány Sanyi, elhadarom, mit szeretnék. Sanyi azt mondja, sajnos nincs neki ilyen, nem is tudja, mire gondolt az eladónő. Tudna ugyan olyat adni, ami a piros bogarak ellen jó, de nem garantálja, hogy a legyek is meghökkennek tőle. Azt javasolja, nézzem meg a Gazdaboltban, nekik aztán biztosan van ilyen szerük.
Bicóra fel, el a Gazdaboltba. A légyproblémám akkora, hogy nem is fordulok én segédhez, vagy más eladóhoz, egyenesen a főnöknek kell elmondanom a gondom, s kérek tőle tanácsot.
Ki tudna segíteni, ha nem ő?!
Kicsit töpreng, majd azt mondja, spry nincs, de van itt egy szer, amit, ha vízben feloldok, és ecsettel felviszem a légyjárta területekre, azok onnan hullani fognak, mint a legyek… hehe!
Hááát, ez 1450 Ft, de várjak csak, van itt egy olcsóbb, szintén légyirtó. Ezt fel sem kell kennem, két kis műanyag tégelyben valami apró, sárga granulátum, szex attraktáns tartalmával csak úgy vonzza a legyeket. Semmi faxni, kiteszem a tégelyeket, oszt jónapot!
Jejj, vidáman kerekeztem haza, ki a tégelyt… leselkedem. Zuram majd csak csodálkozni fog, hogy hová lettek a legyek!
Leselkedem egész délután, és egyre jobban szidom magam, miért is nem vettem meg a dupla áru, de biztosan sokkal jobb szert, ha már egyáltalán költöttem. Merthogy a legyek messzire elkerülik az én szexcsapdámat vagy attraktársomat vagy mimet…, amelyik meg véletlenül arra vetődik, vidáman vitorlázik tovább.
De nem adom meg magam, másnap reggel irány a Gazdabolt! Mondom a főnöknek, baj van, nem használ a szer. Jöttem a drágábbért, az már biztosan hatékony lesz.
Pedig mondja ő pár éve még neki nagyon jól bevált.
Polcról leemeli a drágábbikat, ez már csinos papírdobozban, benne egy tehetős, fehér műanyagtégely. Kinézetre is bizalomgerjesztő, gondoltam én. Főnök úr még újra el is olvassa, hogyan használjam, megismételve a tegnapit. Mint mondja, ebben is van az a szex attraktáns, ami odavonzza a legyeket!
Vízzel hígít, felken, légy összesöpör… játszódik le közben a képzeletemben.
Tekerek haza megelégedett vigyorral. Most megvagytok! Most aztán nem röpködtök az orrom előtt! Fülemben a „győzelmi induló” zengedez, annak ütemére tekerem a bicajom teljes elszántsággal.
Idő híján megkérem a Zuramat, vegye kezébe a dolgot, áztassa már be a csodaszert, mert az ebéddel kell foglalkoznom.
Azért fél szemem rajta, felügyelem, hogyan csinálja. Ahogy felbontja a fehér tégelyt, és önti ki annak tartalmát, kissé megszeppenek. Merthogy ugyanolyan sárga, apró granulátum, mint ami a tegnap vásárolt tégelykében árválkodik légytelenül, szexizé ide vagy oda.
Gyanús ez nekem, kikukázom a tegnapi papírjait a szemetesből.
Nem hiszek a szememnek. Ugyanazt a szert vettem meg kétszer, ugyanazon nevűt, hatóanyagút. Az első kisebb kiszerelésben, (2x15g) a második napi vásárlás pedig 100g.
Dühömben megfogalmazom magamban a mondandómat, amit majd alkalomadtán egy szuszra elmondok:
„Hát kérlek szépen, drága főnök úr!
Hogy a szer nem használ, arról ugye nem tehetsz, ezt kapod, ezt kell eladni.
Hogy ’szőke’ vagyok, mert megvettem ugyanazt kétszer, hiszen feltétlen bíztam Benned, arról sem tehetsz.
De, hogy elveszítetted a bizalmam, és elveszítettél egy vevőt, arról már igenis Te tehetsz!”
Ezzel a gondolatsorral aztán ki is adtam a dühömet, és bár nem bíztam benne, felkentem, ahova csak tudtam a szexmicsodát.
De hogy stílszerű legyek,  b…tak rá a legyek!
Na, ekkor feladtam. Nem harcolok velük. Legyőztek.
Lepakoltam a polcról, megszüntettem a konyhát.

Vettem néhány hagyományos ragasztós csíkot, kirajzszögeztem a fedett kiülőke oldalára, fél méterenként lógtak, arra aztán rengeteg felragadt. Igaz, naponta rángattam ki a hajamból egyik-másik csíkot, mert mindig belefejeltem.
Fujj, undorító!

Idén tavasszal megint kipakoltam a konyhai kellékeket, ilyenkor még nincs annyi légy, amíg lehet, élvezem a kintlétet. Ha megint megérkezik a sereg, majd behúzódom a lakásba.
Úgy egy hónapja ismét felragyogott a remény!
Vendégeket fogadtunk, és jó idő lévén a diófa alatt ebédeltünk. Szó esett az én tavalyi nagy harcomról és legyőzöttségemről.
Vendégeim szerint nem probléma a légy, csak vásárolni kell egy elektromos, ultrahangos légyriasztót. Ők már tavaly ezt használták, és ez az eszköz jó százötven méterre elriasztja a kis mocskokat. Hú, nekem ennyi távolság tőlük pont elég lenne!
Igaz, hogy nem olcsó, de megéri az árát, és a tetejébe kettőt is küldenek az összegért.
Nem sokáig tétlenkedtem, gyorsan megrendeltem az elektromos, ultrahangos kütyüt, szerencsére gyorsan teljesítették a rendelést, egy héten belül ki is szállították.
Most már harmadik hete ő harcol a legyekkel! Három színben is riogatja őket, a piros állandóan ég, a sárga és a zöld felváltva villognak, nyomják ki az elektromos és ultrahangos hullámokat az ellenségre. Azok meg csodálkozva röpködik körül.
Én nem tudom, mi lesz a vége, de szerintem sajnos a mi legyeink nem elég okosak.
Félek, nem tudják, hogy az ultrahangot nem szabadna jól viselni, és azt sem tudják, mennyi az a százötven méter, amin belül nem illene ennyire virgoncnak lenni.


2014. június 1., vasárnap

Élni akar







Már a tél végén elhatároztam, hogy idén a terasz előtti vékony kis virágágyásba tavaszt sürgető és hirdető fácskát állítok fel. Ehhez szükségem lesz egy vastagabb ágra, amit a még alvó kiskert közepében jó mélyen leásunk a földbe. Stabilan kell majd állnia viharban is, ha díszeibe belekapaszkodik a tomboló szél. Elmagyaráztam férjemnek, milyet keressen, ha erdő szélén vezet az útja. Ott most úgy is gallyaznak, sok, frissen levágott ág hever a földön, bőven válogathat.  Legyen egyenes, elég hosszú szára, és sokfelé ágazónak kell lennie, hogy fel tudjam aggatni a télen elkészített kerámiavirágokat. Mert azok már  türelmetlenül várakoznak egymásba csúsztatva a polcon, hogy végre megmutassák magukat teljes szépségükben.
Vagyis hát..egy kis idő elteltével én voltam már türelmetlen, lestem, mikor kerül elő a kocsiból a várva várt kellék a virágfámhoz.
Végre megtalálta Zemberem a megfelelő, egyelőre csupaszon meredező ágacskát, ami örülhet, mert tűzifasors helyett a kiskert egyik díszének szánom. Szaladtam is az ásóért, s kis tanakodás után megegyeztünk, hol kell jó mély gödröt ásni, hogy abba beleállítva, beleszorítva esélye sem legyen megdőlni, minden körülmények között  álljon, mint a cövek!
Méretre vágtuk az oldalra kinyúló gallyacskákat, ezekre kerülnek a virágok.
Izibe fel is raktam, sajnos lecsúszott mind tövig, csalódással tapasztaltam, nem lett olyan szép, mint szerettem volna. Kevés a virág, az is mind a csupaszon meredező gallyacskák tövében kuporog.
Nem mutattak olyan jól, mint szerettem volna. Legszívesebben kihúzattam volna Zemberemmel az ágat, ez így, ugyan nem fogja csalogatni a tavaszt!  De mégis, hátha...  Eszembe jutott, jó lesz ez húsvétra, akkor tojásfa minőségében talán szebbet mutat. Majd ráérünk utána is kirántani a földből, nyáron ne álljon ott száraz kóróként a pompázó virágok között.
Kisunokáimmal kiaggattuk a díszesre festett tojásokat, így a kerámiavirágokkal együtt kicsit jobban öltözött volt.
Egyelőre hát marad, nem visszük hátra a tűzifák közé. Még le is fényképeztem, szeretem képekben is gyűjteni  az emléknek valókat. 


Közben kitavaszodott, és jócskán megsokasodtak teendőink. A tojásfáról, bár igazán szem előtt van, mégis megfeledkeztünk. Még május elején is a húsvétot hirdette. Közben körülötte beültettem virágokkal az ágyást. Került bele jácint, dália, margaréta, májusi szegfű, őszirózsa, és még két babarózsa fácskát is kaptunk, amit ideültettünk.
Felénk a csapadékos időjárásból kevés jut, ezért, hogy mind megfogja, és fejlődjenek, naponta locsolni kell.
De megérkezett a májusi eső is, és alaposan átáztatta szomjas kertjeinket. Ide a kis ágyásba több is jut, mint máshová, mert a mellette húzódó betonfelületről erre tud menekülni a felgyülemlett víz.
Úgy május elején egész éjszaka csendesen, de kitartóan esett az égi áldás, de reggelre olyan friss, verőfényes napsütésre ébredtünk, hogy kávéscsészével a kezemben egyenesen a teraszra mentem beszippantani a semmihez nem hasonlítható üde levegőt. Szemem becsuktam, így fogadtam a rám simogató korai napsugarat, s magamban hálát adtam Istennek ezért a gyönyörű reggelért. Még mindenen megültek az esőcseppek, a napsugár egy-egy gyöngyszemmé varázsolta őket. Kiskertem haragos zöldben pompázott.
Akkor! Akkor a csupasz tojásfára néztem, és nem hittem a szememnek! Ez meg hogy lehet? Ez az eddig élettelennek tűnő ágacska rügyekkel van tele! Szólok Zemberemnek, nézze csak meg, milyen csoda történt! Megeredt az ágacska! Valóban látja ő is, de azt mondja, ne örüljek, mert előfordul, hogy saját nedvétől kihajt, ám az le fog száradni, hiszen nem gyökeres fácskát hozott ő, csak egy ágat. Kizárt, hogy megfogja!
Az azóta eltelt három hét alatt a rügyecskék szép hajtásokká növekedtek.
Naponta nagyobbak, bizonyítva, hogy ő élni akar! Ha kivágták is, ha levágták is az anyafáról, úgy döntött, nem adja át magát az enyészetnek.
Nagyon vigyázok rá. Már óvatosan leszedtem a tojásokat, a kerámiavirágok is lekerültek róla üggyel-bajjal, mert egyetlen hajtást sem szerettem volna letörni közben.
Nem tudjuk, milyen fácska. Nem nyár, nem fűz, nem akác. De mindegy is!
Az, hogy megküzdött az életéért, kötelez bennünket. Ő megmarad itt, s mi hálásak leszünk az árnyékért, amivel megajándékoz bennünket forró nyári napokon.