Noteszemből, néhány kedves emlék.

Osztályharc

Október 20-a délelőtt az ’56-os forradalom jegyében zajlott. Rövidített órákat tartottunk, hogy azután részt vegyünk az ünnepi megemlékezésen. Harmadikosaimmal rászántunk egy órát, hogy legyen fogalmuk róla, mit is ünnepelünk, mire készítettük a sok kis zászlót. Meséltem nekik az ő szintjükön forradalomról, szabadságharcról. Aztán a nagy készülődésben két fiú... hát összeakaszkodott a szünetben. Ennek következtében Petinek eleredt az orra vére. (egyébként is sűrűn)
Mire én az osztályba mentem, a lányok már takarították a parkettára lecsorgó vért, tüsténkedtek Peti körül. Ijedten kérdeztem: "Mi történt itt?"
Az egyik fiú: "Hát kitört a forradalom!"
Mire Kata: "Ez osztályharc volt!"

Énekórán

Az én kilenc éves gyerekekből álló, szuper osztályom próbára tette a humorérzékemet. Tudják már, hogy az énekóra a szívem csücske, ezért becsengetés után úgy várnak, hogy állva énekelik az eddig megismert dalokat. A múlt órán a Cickom, cickom címűt vettük. Biztos emlékeztek erre a kis gyerekdalra!
Na, megyek be az osztályba, ők meg két kezüket még nem létező két mellük alá téve, azt ütemre emelgetve így éneklik:
”Cickóm, cickóm, vagyon-e..."

Aztán megijedtek, most mi lesz. Mikor látták, hogy elnevetem magam, kitört a röhögés. Együtt hahotáztunk vagy öt percig, nem bírtuk abbahagyni... nekem még a könnyem is folyt. Tündériek voltak! Hát ebből a dalból nem kell feleltetni, úgyis nevetés lenne a vége.

Énekórán 2.

Ez a Cickom, cickom gyerekdalocska megint megtréfált! A 3. C-ben is én tanítom az éneket. Ma feleltek a gyerekek az eddig tanult dalokból. Többek között az említettből is. Szabolcs teljes átéléssel, magabiztosan énekelte. A dal egyik részlete így szól:
...A legények regimentje igen cifra,
benne forog Sándor Panka igen nyalka...

Szabolcs:
"...A legények regimentje igen cifra,
benne forog Sándor Panka igen nyalja.."

Mondanom sem kell, ez a felelet hahotába torkollott. A könnyünk folyt, annyit nevettünk! Ebben az osztályban is levesszük a számonkérendő dalok listájáról ezt a huncut kis nótát.

2007.

Csíkosnadrág

Csíkosnadrág néven lett hírhedt Krisztián, már első osztályos korában. Bizonyára onnan a neve, hogy legtöbbször ebben a kirívóan csíkos ruhadarabban járt iskolába. A hírhedt jelzőt meg.... hát a rakoncátlan, túlmozgásos, és sokszor a szemtelenség határát súroló, sőt átlépő viselkedéséért, nagy szájáért kapta. Legalábbis a nevelői szobában így jellemezte, - mit jellemezte - naponta szidalmazta az elsős tanító néni. Sehogyan sem jöttek ki egymással, így kínlódták át a második évet is. Ha Csíkosnadrág szóba jött a nevelők között, csak szánakoztak kolléganőjükön, s titokban örültek, hogy nem az ő osztályukat rongálja.

Ámde Csíkosnadrág harmadikos lett! A többi nevelő boldogan fellélegzett, mikor kiderült, hogy én leszek az, aki megkapja ezt a gyereket. Bár az osztály összetétele sem túl biztató, na de Csíkosnadrággal!

Hát bizony év elején, úgy három hónapig ugyancsak megvívtuk egymással a csatát! De Csíkosnadrágból lassan-lassan Krisztián lett. Észrevette ugyanis, hogy engem ő komolyan érdekel. Hogy odafigyelek rá, és nem csak szidom, sőt, ha lehet dicséretet is kap. 

Ő ennek hogy tudott örülni!! Ilyenkor csak úgy csillogott a szeme! Ha panaszt hallottam rá, mindig időt szántam a tények kiderítésére, s többször rájöttem, az már mindenkinek természetes, hogy Krisztián a hibás. Akkor is, ha nem! Ezt mindig kitárgyaltuk az osztállyal, és a gyerek nagyon hálás volt az igazságért.

Negyedik osztályra már egészen jól kezelhető, hozzám bizalommal forduló lett.

Év végére meg -bizton állíthatom- nagyon megszerettük egymást. Bár alig bírt átevickélni ötödikbe, nagyon megígérte nekem, hogy igyekezni fog, és nem hallok majd róla rosszat.

De nem így lett. Igaz, a csíkos nevet nem cipelte már magával, de egyre többet lehetett hallani viselt dolgairól. A tanulás nem ment, tanáraival szemben sündisznó - tüskéket növesztett, szemtelen volt. Ha találkoztam vele, s kérdőn néztem rá, csak lesütötte a szemét, s azt mondta:

- Majd megpróbálok jó lenni. 

Ha alsós nevelőt küldtek helyettesíteni Krisztián osztályába, hát akkor sem bírt magával. Már tudták, csak azt kell mondani:

-       Krisztián! Megmondom az Ica néninek, hogy viselkedsz!

-       Nem volt tovább gond vele.

A gyerkőc bizony megbukott ötödikben, megbukott hatodikban.

Már újra hírhedt lett, s egyre nagyobbakra nőttek a sündisznó-tüskéi. Sok rosszat hallok róla...... nagyszájú, verekedős, erőszakos kamasszá vált.

A minap is átjött az alsós gyerekek épületébe, valamelyik kisebbel volt halaszthatatlan elszámolni valója. Már éppen a nyomaték kedvéért ütlegelni kezdte a (nem éppen ártatlan) negyedikest, amikor az ügyeletes nevelő közbelépett.

Ennek az lett az eredménye, hogy Krisztián az összes indulatával a tanító néni ellen fordult. Minősíthetetlen hangon szabályosan „leugatta”.

Így hallottam a nevelői szobában. Nagyon szomorú lettem.

Mit ad Isten, hazafelé a bolt előtt, ott áll a gyerek. Csak odamegyek hozzá!

- Csókolom Ica néni - mondja csendesen.

- Krisztián fiam, mit hallottam ma rólad! Nagyon szomorú vagyok.

- Hát....elszállt az agyam- mondja lehorgasztott fejjel.

- Nagyon megbántottad  Márti nénit.

- Tudom, és már bánom is.

Ekkor látom ám, hogy Márti néni is a boltban van. A fiú is  észreveszi, sietve elköszön... Figyelem, miért. Téblábol egy darabig... aztán odasomfordál  kolléganőmhöz.

Na és mit hallok!

- Tanár néni, szeretnék bocsánatot kérni! Nagyon csúnyán viselkedtem délelőtt. Máskor nem teszem!

Akkor mi cinkosan összemosolyogtunk a kiengesztelődött tanító nénivel.

Rózsaolajos szelence

A sokadik nyári szünet ez már.

Ilyenkor van idő és alkalom arra, hogy rendezgessem az elmaradt dolgaimat. Így az egész évben fiókok mélyén lapuló emlékek is előkerülnek. 
Az egyik polcról régen eltett, a feledés jótékony homályába merült tárgy akadt a kezem ügyébe.

Kicsi tárgyacska ez, de szívem összefacsarodik látványától!

          Egy díszesen kifaragott, színes, kis minaret formájú, fából készült szelence. Tudod, olyan lecsavarható kupolával. Belül picike üvegben rózsaolaj.

         Huszonhat éve kaptam ajándékba egyik tanítványomtól. Törökországban volt szüleivel, onnan hozta. Előttem van örömtől ragyogó pofikája, ahogy átnyújtotta nekem kis maszatos kezével. Ritkaság volt ez akkortájt, meg is szagolta az osztály minden tanulója!

         S bár Jancsi elég eleven fiú volt, aznap a boldogságtól, hogy adhatott, madarat lehetett fogatni vele.

Őrzöm ezt a becses ajándékot... Ritkán nyitom ki, hogy a tartalma, mely oly könnyen elillanó, sokáig tartson... Csak beleszagolok, és gyorsan visszazárom. Szomorúan látom, hogy már csak az üvegcse alján van egy kis rózsaolaj.

         Szeretném hinni, hogy a megszökött illatok felszállnak az égig! Hogy eljutnak Jancsihoz, aki már tíz éve az égi utakat járja azzal a motorral, amelyet úgy szeretett, s amely a halálát okozta egy kanyarban az országúton.

Hering Jancsi emlékére
2007.