Karácsonyi gondolatok

Karácsony van. Nagykarácsony napja.
Nálunk tegnap jött össze a család, nagyon szép délutánt töltöttünk el együtt... ebéd, gyerekzsivaj, beszélgetés, ajándék osztás.
Ma a  csend szinte harapható körülöttem. Jó a csend is, kell a csend a befelé forduláshoz, a gondolatok elrendezéséhez, a lélekvizsgálathoz.
Zember békésen szunyókál, ezt most már minden ebéd után megengedheti magának. Megérdemli. Sokat dolgozott egész életében értem, értünk, a családért.
Szeretem hallgatni mély szuszogását, és hálát adok Istennek, hogy őt adta társamul negyvennyolc éve. Összenőttünk már, elválaszthatatlanok vagyunk. Sok mindent megéltünk együtt, s ha újra kezdhetném, ma sem választanék másképp. Mellettem volt mindig és én mellette. Tudtunk örülni egymás sikerének, tudtunk osztozni a bajban, bánatban, és tudtunk megbocsátani is, ha valamelyikünk vétett.
Biztonságban vagyok mellette, csak így vagyok biztonságban, és így tudom elviselni szüleim elvesztését.
Míg anyukám öt éve, apukám az idén hagyott itt bennünket. Borzasztóan hiányoznak... azaz úgy érzem, mindig, minden pillanatban velem vannak.  Kimegyek én sokat a temetőbe, de ott sem érzem közelebb őket magamhoz, mint itthon bármelyik pillanatban.
Az előbb fényképeket nézegettem. Kedvenc időtöltésem ez, szerencsére sok van belőlük. Kicsi korom óta rengeteg családi kép készült, ezt kezdetben bátyám Pajtás gépének köszönhettem, később persze haladtunk a korral. Párás még a szemüvegem, mert nem lehet ezt kibírni könnyek nélkül, mégis jó, hogy látom, mennyi együtt töltött év van mögöttünk. Látom szüleimet fiatalon,  fiaimat, ahogy nőttek fel, kisunokáimat...és persze látom, hogyan változtunk meg a sok év alatt Zemberemmel.
Lélekben nem érzem magam öregnek, mégis tudom az eszemmel,az évek száma nem hazudik Nem könnyű ezt elfogadni, nem könnyű beletörődni. De bele kell-e egyáltalán törődni? Vajon igaz-e, hogy annyi éves vagy, ahánynak érzed magad?
Karácsony van, s nekem sok mindenért van okom hálára. Sok mindent meg kell köszönnöm  a Teremtőnek.
Köszönöm, hogy szerető családban nőhettem fel, s köszönöm, hogy hatvan éves koromig gyerek lehettem, mert mindkét szülőm velem volt addig.
Köszönöm, hogy olyan testvérem van, aki egyben barátom is.
Köszönöm a mellém rendelt másik felem, aki kiegészít, mellettem áll és segít engem.
Köszönöm a fiaimat, akik unokákkal ajándékoztak meg bennünket.
Köszönöm, hogy megadatott, tanító lehettem, azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna.
Köszönöm a barátaimat, akik mellettem vannak, ha öröm vagy bánat ér. Köszönöm azt a barátságot is, ami időközben véget ért. Általa több lettem.
Köszönöm Istenem, hogy emberhez méltó életet élhettem!
S ha kérhetek is valamit, add meg Istenem, hogy szeretteim is egyszer majd  elmondhassák ugyanezt: "Köszönöm, hogy emberhez méltó életet élhettem!"

Jan. 29-e/ temetünk

Ma helyezzük örök nyugalomba Édesapámat.
Elment hát ő is, Édesanyám után négy évvel.
Most már örökre együtt, s mi örökre árvák vagyunk....

Leveles a május... /Geri Lalira emlékezem

 

 Geri Lali első sorban jobbról a harmadik

Úgy tíz éves lehettem, mikor Laliba szerelmesedtem. Szép, barna pofija, nagy kerek szeme ma is itt fénylik előttem. Tudta azt az egész osztály, hogy mi vagyunk a szerelmespár. Az esküvőt is eljátszottuk, a szünetben lagzit csaptunk. Hajamba virágkoszorút fontunk, Lalim karon ragadott, mögöttünk, mint vendégsereg, az osztály sorakozott.

A Zárda Iskola udvarán körbe – körbe vonult a népes nászsereg. Jelképesen esküvőre sétáltak a „vendég” gyerekek.

„Leveles a május, virágos a rét,

majálisra menni, jaj, de csodaszép.

Búzavirág koszorú,

ma senki sem szomorú….”

Énekeltük vidáman, mert így illik a lagziban. Ragyogott a menyasszony, és boldog volt a vőlegény… Csak Náci bácsi (így hívták Kovács Ignác tanító bácsinkat) könyörtelen sípja akadályozta meg a boldogító igen kimondását.

Felső tagozatban már csak barátok voltunk, Lalival.  Jólelkű, jószívű, nagyon becsületes fiú volt. Mindannyian szerettük.

Aztán…elszálltak az évek. Lali elkerült Kecelről, iskolái végeztével tiszti egyenruhában szolgálta a hazát.

Osztálytalálkozón ha összejöttünk, örültünk egymásnak, melengető érzés volt emlékezni a gyerekkori élményekre,  jókat nevettünk mindannyian!

Aztán egyszer (ma már sok éve) kaptam a hírt fekete gyászkeretben.

Elment Lalim, kis szerelmem, soha többé nem nevetünk már mi ketten…

Tavasz van megint. 

Könnyes szemmel nézem a virágos rétet, dúdolgatok egy régi szép emléket:

„…búzavirág koszorú.

ma senki sem szomorú…”

Csendembe takarlak

csendembe takarlak lágyan   
ordas zajoktól védelek
szivárvány-masnit kötök rá

mögé pingálok kék eget
szememmel simogatom le  
homlokodról a gondráncot        
mosolyommal varázsolok         
bús éjen neked holdtáncot         
két karommal fonlak körbe   
világ baja ellen óvlak          
vészesen fogyó valónkban     
ne legyen rosszabb a holnap        
dallamokkal bújok beléd
gondod űzöm énekemmel
 én vagyok a belső zenéd    
 neked élő életemmel        

Keceli tavaszi

Sudár jegenyefán

szél úrfival játszó

levelek susognak

újuló reményről.

***

Menyasszony ruhába

öltözött gyümölcsfák

bogár-nászra várnak

édes nektárjukkal.

***

Hajló szőlővessző

fájdalmában sűrű

könnycseppjeit sírja

szomjazó homokra.

***

Bogárzó vizében

hajladozó nád közt

vadkacsa pár fészkel

tojásait féltve.

"Virágosat álmodtam"

Régen vágyott álom borult rám az éjjel,
azóta sem tudok betelni a képpel…
Hazajöttél végre, verőfényes nyár volt.
Forrón perzselt a nap, déli heve lángolt,
kicsi kerted újra felpompázott, éledt,
millió kehelyben zümmögtek a méhek,
ablakod is rögvest tele lett virággal,
öreg házunk, mint rég, sok vidám baráttal.
Szememben könny úszott, boldogan szaladtam,
érzésem nem tudtam mondani szavakkal…
mosolyogtál hívón, én meg öleltelek,
mint megtalált anyját öleli a gyermek.

Tolvaj lett a hajnal, ellopta az álmom,
én édesanyámnak, illanó virágnak,
vidám kacagásnak hiányát dajkálom.

2014. jan. 23.

Ilyen virágos volt Édesanyánk kertje

 

Fáj-vers

Fáj-utakon gyakran ösvényt vágok,

szél süvítés hóesés között,

dércsipkékből gyűjtöttem virágot,

fagyott-könnycsepp masnival kötött.

Fáj-utaknak állomása hantod,

égi csended burka rám terül,

elsiratom mély titokba' tartott

hiányod, mit vonszolok belül.

Jégpáncél ölelte fáj-virágok,

gyászszalagokat cibál a szél,

magányosan, kifosztottan állok,

hallgatom, mit fagyott rög mesél.

Könnycsepp gördül dermedt rózsaszálra,
fáj-szorítás enged, csendesül...
fejfán vacog mécses láng magánya,
kék égen fehér galamb repül. 

2011. febr.

Túl az Óperencián

 Itt meghallgathatod Polgár Lilla előadásában

 

Van a házunkban a lépcsőházban egy hatalmas fehér falfelület, ami telis-de teli van régi családi  képpel. Ide gyűjtöttem össze a felmenőimet….a szüleim fiatalon, anyukám gyönyörű hófehér esküvői ruhában….. itt vannak a nagyszüleim,…. dédszüleim. Sokszor kézen fogom a már értelmesebb unokám valamelyikét, odavezetem, nézegetjük…… és mesélek neki. De csak magam kedvére is többször elidőzöm közöttük. Vagy a nagy rohanásban egy futó pillantás, egy rájuk mosolygás is jókedvre derít. Mintha visszamosolyognának bátorítva….csak így tovább kislányom!

Nagyapám, a huncut szemű, kackiás bajuszú nagyapám, még kacsint is hozzá, és szinte hallom, ahogy mondja:

-Lánka, te megin nőtté!

Mert mindig ezt mondogatta, ha találkoztunk. Bár, hogy miért látta így, a mai napig nem tudom, hiszen a 163 cm-es magasságom talán nem indokolja.

Nagyapám jómódú parasztember volt. Erős fájú, jóképű….menyecskekedvelő hírében állt. Kislány koromban sokat hallottam a családot beszélgetni az „öreg” viselt dolgairól. Mindig vidám, szinte bohó….nagyvérű embernek ismerte mindenki a „fűrészes” Orcsik bácsit. Na nem nomen est omen,…igazából volt fűrészgépe, amivel járt a környékbeli szomszédokhoz felvágni a télire valót. A tanya még most is áll, ahol második asszonyával gazdálkodtak. Gyönyörű két jegenyefa tört égnek a bejáróban, messziről hirdetve, hogy nem valami szegény ember otthona ez.

  Én itt csak vendég voltam kislánykoromban. Nem úgy az unokahúgom, aki az új asszony kapcsán fél unokatestvérem volt, ő az egész nyarat kinn töltötte. Értett az mindenhez! Legeltette a két tehenet a réten, szaladt a libák után, etette a disznókat, s ha nagyapa beállt az udvarba a tehetős parasztoknak akkor már meglevő gumis kocsijával, két gyönyörű lovával, hát még a hámot is leügyeskedte a Szellőről, meg a Fecskéről. Én ezeknek a közelébe sem mertem menni.

Gyönyörködtem a rét virágaiban,….. szedtem a búzamezőben az anyarozst.( még ma is az orromban van az illata az érő gabonának)….. naphosszat lestem a fecskéket az istállóban,  ahogyan etette fecskemama a fiókáit…..csodáltam, ahogy a tehenek besandarítják a füvet izmos nyelvükkel,…elnéztem nagy szemeiket….. az estefelé már duzzadó tőgyüket s hűvösödve tisztes távolból kísértem a menetet: elöl a tehenek, mögöttük Marika mezítláb egy vesszővel a kezében kurjongatva hajtotta be őket.

Az istállóban várta már nagyanya  kis székkel a kezében, fejésre készen. Az a habos friss, meleg tej! Abból mindig inni kellett, mondták, ettől majd megjön a színem. Vékony, félénk, mindig szandálban járkáló kislány voltam. Nem tanyára való gyerek…hasznomat nem tudták venni. Ezért voltam „csak” falusi vendég.

 Nagyapám nem is volt megelégedve sem velem, sem a bátyámmal. Én az esti etetés helyett a szentjánosbogárkákban gyönyörködtem inkább, bátyám meg a harmonikát húzta volna naphosszat munka helyett. Reggelenként nem fűlt a fogunk az udvar közepén álló gémeskút melletti hatalmas vályúban mosakodni….esténként ugyanott. Úri gyerekeknek nevezett bennünket. Persze nem haragudott ránk, viccesen mondta, de nem nézte jó szemmel. Ha tehettük, kimentünk a tanya mögötti kiserdőbe. Sejtelmes világ volt ott! Én vittem a babáimat, a krumpliból készített állatkákat, és egy pokrócra leheveredve hallgattam a madárkák csicsergését. Már amikor nem a bátyám gombos harmonikájának a hangjára szenderedtem el. Merthogy azt is nagyon szerettem!

- Lánka, Te már megint nőtté!- mondaná nagyapám, ahogy rám kacsint a falon lévő képről.

Aztán…..amikor tanítónő lettem, nagyapám nagyon boldog volt. Mondta is az egyik kolléganőmnek, akit megállított az utcán:

-         Jaj, úgy örülök, hogy az unokám tanító lett, mer olyan semmirevaló lány vót!

No, erről a nagyapámról van még mit mesélnem! Hogy is mondjam? Nagyapa igazán életvidám, nagyon élni szerető ember volt. Olyan öntörvényű…Pirospozsgás, kerek arca, huncut két csillogó szeme mindig mosolygott. Leginkább a szépasszonyokra! Jókedve, vaskos humora sosem hagyta el. Azt nem mondhatnám, hogy élt-halt a családjáért, sokkal inkább kedvelte a baráti társaságot. Vasárnaponként a mise után útja a Kisvendéglőbe vezetett, ott már várta a többi fényesre suvickolt csizmás, pödrött bajuszú „nagygazda”, aztán délig abba sem hagyták az ultipartit.

  Menyecske ügyeiről az egész falu beszélt. Tudom, emlékszem, szüleim nem örültek neki, de mit tehettek, nagyapa már csak ilyen volt. Szerette is énekelni, hogy

 „Én vagyok a falu rossza, egyedül…”

  Később, hogy dédnagyanyám meghalt, beköltöztek a tanyáról a falusi házba. Onnan jártak ki a földeket, szőlőt művelni. Korral haladó ember volt, hát vett egy csettegőt, leváltotta a lovakat, gumis kocsit. Volt is baja a családnak ezzel eleget! Ha elromlott, már pedig sokat elromlott, vagy le kellett festeni, hívta az unokavejét, csinálja, szerelje, vizsgáztassa. A hajunk égnek állt, ahogy az öreg vezette ezt az országúti szörnyeteget!

Stoptáblánál úgy kanyarodott a főútra megállás, szétnézés nélkül, hogy ihaj! Mikor figyelmeztettük, hogy ez veszélyes, mert mi van, ha jön az úton autó, ez volt a válasz:

-Mié? Hát annak is van szeme!

   Nagyapa elvárta a család apraja-nagyjától, ha valami munka van, ott legyen nála mindenki. Ahogy öregedett, ez persze természetes volt..…mert a gazdálkodást még akkor sem adta fel, mikor ő maga már nem nagyon bírt dolgozni. Parancsolgatni a csettegőn ülve, az még jól ment.

  Szüretkor is ezzel a járművel „száguldott” haza a papa, platóján a húszhektós jól megrakott káddal. Mivel már ránk esteledett, mondtuk, csak álljon be az udvarba, majd reggel mennek a férfiak ledarálni a szőlőt préseléshez.

Hát, ahogy odaérnek másnap, a szőlő ugyanabban a kádban, de a csettegő helyett a földön van.

-         Papa, ezt hogy szedte le?

-         Nem köllött azt leszenni, legyött a magától!- volt a válasz.

Aztán megtudtuk a szomszédoktól, hogy mi történt. Nagyapám fütyörészve, akkora lendülettel vette be a kanyart az utcáról az udvarba, hogy a kád teli szőlővel egyszerűen lerepült a sima platóról, bele az út menti árokba! Csak be kellett gurítani a kádat, bevödrözni az elfolyt létől bizony megkönnyebbedett szőlőt.

De a papa nem vette lelkére, csak fütyült, danolt.

Aztán danolt…… még egyszer, utoljára. Vittük az ebédet neki, és láttuk, valami nagyon nincs rendben. Csak ült az asztalnál, és mosolygott. Beszéde lelassult, bár szeme most is hamiskásan csillogott. Bármit mondtunk neki, csak dudorászott jókedvűen. Szóltam az orvosnak, aki megnézte őt, és azonnal mentőt hívott. Mire összeszedtük a kórházba való pakkot, már ott is voltak. Nagyapám csak énekelt…...már sokadszorra ugyanazt:

Túl az Óperencián boldogok leszünk,

Túl az Óperencián csókra éhezünk……

Csak danolt, danolt, még a hordágyon is, mikor vitték kifelé a papa jókedvétől mosolygós mentősök.

Másnap reggel kaptuk a hírt. Nagyapa meghalt az éjjel.

Még most is látom, ahogy a mentőbe téve integetett kifelé, és énekelte:

Túl az Óperencián…..boldogok leszünk…..

Túl az Óperencián…..csókra éhezünk…..

Túl az Óperencián….. lesz mesés tanyánk…..

2007. 03. 27.

Juhász / apósom emlékére

korabeli kép Tóth papáról

Hajnalban subáját hátára vetette,

zsíros kalapját fejre biggyesztette,

mamkája már kocogott serényen,

a gajmós botot nyújtotta kezébe,

amivel terelő kutyáknak utat mutatott,

kik értettek minden mozdulatot,

s zsigerből vigyáztak a

színből kiáradó birka-rengetegre,

gazdájuk és botja rezdülését lesve.

Ritkás erdő fövenyében - míg a nyáj legelt,

két hűséges társa éberen figyelt-

öreg juhász a botjára támaszkodott,

s mikor a pipából a dohány kifogyott,

tán szundikált is egyet.

Azért egész nap tétlen nem maradt,

mert a gyapjasokkal dolga is akadt,

gajmóját a lesántult birka

lábába akasztotta,

zsebéből előkerült másik

szerszáma a bicska.

Értette a módját, nem teketóriázott,

rögvest megkörmözte, vagy férget kivágott.

Megkönnyebbült jószág iramodott tova,

juhász meg a gajmóst subájára dobta,

s eldőlt a hűvösbe. Feje alatt a bot,

mélyen arcára húzta a kalapot.

Méhek zsongására, madarak dalára,

teli hasú birkák kérődző hangjára

egy szebb életről álmodott.

Tóth papa a nyájjal

Levél Odaátra

2008. január 2., szerda 18:06

Drága Lackó!

Soha nem írtam még Neked levelet, mert nem volt rá szükség. Hiszen mindig itt voltál közöttünk, mint a baráti társaság egyik oszlopos tagja.
Most sem így készültem...
Tudod, már meghívtunk Benneteket az idei szilveszterre, nálunk töltöttük volna barátok között az év utolsó napját....együtt, mint tettük ezt már oly sok év óta.
Valamikor fiatal kollégaként ismertük meg egymást, aztán váltunk a hosszú évek alatt barátokká.
Emlékszel, mikor egy régi - az iskolában tartott - szilveszterkor bemutattad az ifjú nejed? Igazán örültünk, hogy végre megjött az eszed, és feleségül vetted a gyermeked anyját! Még most is magam előtt látom, milyen boldogok voltatok...gyönyörűen táncoltatok...
Emlékszel, mikor építettük a házainkat? Milyen sokat jártunk segíteni egymásnak!!! Nem sajnáltuk a fáradtságot, nem kíméltük a testi erőnket...kellett az otthon, hiszen nálatok sorban jött a gyermekáldás.
Három lány...mennyit viccelődtünk ezen! De aztán végre megérkezett a várva-várt fiú! Együtt sírtunk Veled örömödben... És jó pár év kihagyással kopogtatott nálatok megint a gólya, jött a "véletlenke", ahogy akkor Ti mondtátok. Aztán egy "mégvéletlenkébb", akit legalább olyan nagy szeretettel fogadtatok, mint a többi gyereket. Milyen büszkék lehettetek! A gyerekek mind nagyon „jólsikerült", okos csemeték..
Azóta négy felnőtt már, diplomát szerzett, kettő még általános iskolás.
Emlékszel a sok vidám szüretre? Eshetett eső, süthetett nap, fújhatott szél, mi mindig jókedvűen dolgoztunk.
Tavaly meg, szüret nélkül, de szüreti végzőt tartottunk. Ugye, Te is milyen remekül érezted magad??
Mennyit énekeltünk!! Mennyit nevettünk!
Ki gondolta még októberben, hogy ez lesz a vége. Rajtad kívül senki.
Mert Te mondogattad,
mert Te érezted,
mert Te készültél.
Csak mi nem vettük ezt komolyan.
Azt láttuk, hogy baj van, a magunk módján próbáltunk is segíteni...de nem hagytad.
Amikor 52 évesen elveszítetted az állásod, minden megváltozott. Kicsúszott a talpad alól a talaj, és bár családod, barátaid melletted voltak, nem tudtál felállni. Nem hagytál magadon segíteni. Feladtad...
Megrendített bennünket a rettenetes hír közvetlenül karácsony előtt.
Elmentél.
Nem vártad meg az ünnepeket, nem jöttél szilveszterezni.
Nélküled mi sem csaptunk nagy ünneplést. Ki-ki otthon csendben, Rád emlékezve, gyertyát gyújtva töltötte el az év utolsó estjét.
Tudom, hogy velünk voltál.
Tudom, hogy velünk vagy.
A temetésen, bár előre semmi jele nem volt, egyszer csak szállingózni kezdett a hó... Te küldted..
.....Te küldted áldásodat ránk, akik ott sirattunk Téged. Látod Lackó, nagyon fáj nekünk, hogy elköltöztél. Annyira hihetetlen! Itt vagy még minden gondolatunkban, tele vagyunk élményekkel, emlékekkel..
És tele vagyunk lelkiismeret furdalással.
Most megint szembe jut az a vers, amit egy másik barát elvesztésekor írtam fájdalmamban:

Óh, Istenem!
Mondd, mennyi penitenciát
mérnek ott fönn a magasban
arra, ki nem tud
ellene tenni,
ha barátja
magát rombolja?

Bocsáss meg nekünk, hogy nem tudtunk még többet tenni érted!

Bocsásd meg, hogy nem gondoltuk komolyan, ekkora baj van!

Szeretettel ölellek.

Ica

Hogyan tudnám...

gyakran hív a
családi fészek..
belépek
az öreg házba..
hogy tudnám
lefesteni szóval
mit érzek
szüleimet látva..

életem egyik
legmeghatóbb
pillanata,
mikor ezüsthajú
édesanyám
sajgó lábát
hajlott hátú
édesapám
ráncos-eres
kezével
gyengéden
simogatja.

2008. jún.

Háromszéki temetőben

Ablakunkban
egyik gyertya
Józsikáért
lobban nálunk,
s képzeletben
messze járunk...

Háromszéki
temetőben,
Esztelneken,
már fagyot lehel a szél...
ellobban a gyertyafény...
fájdalomtól
megtört arcú
kicsi asszony
ott siratja
gyermekét,
és örömtelen
életét.

Ablakunkban
egyik gyertya
Józsikáért
lobban nálunk,
s képzeletben
messze járunk...

2008. nov.

Hozzád hajoltam

Gabikának

Erőtlenül ülsz,
soványan, hajlottan,
hogy észre vegyél,
elébed hajoltam.
Ami körötted van,
már nem is nézed.
fénytelen a szemed...
nagyon messze réved,
hova nem kellene
ahova - mint mondod -
vágyódsz már, szeretnéd,
ne legyen több gondod.
„ne tedd még” - biztatlak-
„emlékezz a szépre,
hisz oly gazdag a múltad”
„az csak a múlt”-súgod -,
„de mondd, mi a jövő...
...egyenes az út
a sötétbe vivő...”
"Hiszen egyenes az,
mióta születtünk”
- érvelek halványan-
„és e szép kort
meg sem érik, hányan...”
mosolyod erőtlen,
könnyed is megcsillan,
egykor vidám éned
múlt ködébe illan.

Erőtlenül ülsz,
soványan, hajlottan,
hogy megöleljelek,
hozzád hajoltam.

2009. dec. 12.

Rózsaolajos szelence

A sokadik nyári szünet ez már.

Ilyenkor van idő és alkalom arra, hogy rendezgessem az elmaradt dolgaimat. Így az egész évben fiókok mélyén lapuló emlékek is előkerülnek. 
Az egyik polcról régen eltett, a feledés jótékony homályába merült tárgy akadt a kezem ügyébe.

Kicsi tárgyacska ez, de szívem összefacsarodik látványától!

          Egy díszesen kifaragott, színes, kis minaret formájú, fából készült szelence. Tudod, olyan lecsavarható kupolával. Belül picike üvegben rózsaolaj.

         Huszonhat éve kaptam ajándékba egyik tanítványomtól. Törökországban volt szüleivel, onnan hozta. Előttem van örömtől ragyogó pofikája, ahogy átnyújtotta nekem kis maszatos kezével. Ritkaság volt ez akkortájt, meg is szagolta az osztály minden tanulója!

         S bár Jancsi elég eleven fiú volt, aznap a boldogságtól, hogy adhatott, madarat lehetett fogatni vele.

Őrzöm ezt a becses ajándékot... Ritkán nyitom ki, hogy a tartalma, mely oly könnyen elillanó, sokáig tartson... Csak beleszagolok, és gyorsan visszazárom. Szomorúan látom, hogy már csak az üvegcse alján van egy kis rózsaolaj.

         Szeretném hinni, hogy a megszökött illatok felszállnak az égig! Hogy eljutnak Jancsihoz, aki már tíz éve az égi utakat járja azzal a motorral, amelyet úgy szeretett, s amely a halálát okozta egy kanyarban az országúton.

Hering Jancsi emlékére
2007.