Ahol égbolt ölel vizet

 /Bátyámnak/

ahol  égbolt ölel vizet

s felhők benne fürdenek

ahol tóhoz simul a föld

fák karcolnak kék eget

hol nyugalom  béke honol

madárdalt ígér a hajnal

párás vízen csónak táncol

friss szél köszönt trilla dallal
              

hova nem ér hazug világ

hű a nádas minden szava

őszinte a vízi világ

tisztán cseng a madár dala

hol a kisház tóra néző

benne remény ott dobog

Isten adjon számos évet

legyetek nagyon boldogok



F. I.

Elmúlott a rezgő nyárfa… /Pávás jegenye emlékére/

A Pávás tanyán 2013-ban kidőlt fehérnyárfa

Elmúlott a rezgő nyárfa,
lehullott a levele…

Pávás tanya udvarán
milyen büszkén álltam,
messziről jött vándort
árnyékomba vártam.


Ágaim közt tubák
hajnal-imát búgtak,
lombomba cibálva
szélviharok zúgtak.

Voltam a tanúja
bánatnak, örömnek,
gyermekszületésnek,
és halálhörgésnek.

Akácvirágzáskor
mindig megcsodáltak,
poharat koccintva
törzsem köré álltak,
s megfáradt estéken
nekem dőltek hátak.

Ha kihunyt a mécses,
petróleumlámpa,
vigyázta álmukat
lombom susogása.

De jött egy borzalom,
vad viharos éjjel,
soha nem gondoltam
Ekkora veszéllyel!

Tombolt őrült orkán,
eszelősen hörgött,
Belém mart, szorított,
majd a földre döntött.

Gyökerim szakadtak,
ágaim reccsentek,
törzsem élettelen
dőlt el enyészetnek.

Szolgáltam sok évet…
tudom, most már vége,
de van rá reményem,
nem múlok el végleg.

Kicsi hajtásaim
tövemnél erednek,
folytatási lesznek
az én életemnek.

Erőmet átadom,
új életre kelnek,
büszke ezüstnyárként
majd rám emlékeznek.

Tanyának gazdái
rájuk is vigyáznak,
susogó lombjukban
tán engem is látnak.

Elmúlott a rezgő nyárfa,
lehullott a levele…

               ~O~
Manyikának és Imrének szeretettel...

Pávás tanya  akácvirágzáskor......messzebbről

Érted vagyok

Nézd, itt vagyok, csupasz vagyok,

rajtam levél már nem ragyog.

Meztelenre vetkõztetve

állok itt a téllel szemben.

Nincs semmi dísz, sallang rajtam,

látod minden ágam, gallyam.

Lombom nem rejt madárfészket,

nem takar be árnyam téged.

Zord idõk, ha beköszönnek,

hideg, szeles napok jönnek,

halld meg az én jajszavamat,

põre lelkem majd megszakad.

Szégyenembe belehalok!

Szépséget már nem adhatok.

Fagyos szívem feléd dobog,

csupaszon is érted vagyok.

(2006. nov.)

Tovaszállt

 

 

télbe hajló őszi álom

csillagtalan éjjel

sárgult levél

hűtlen fáról

tovaszállt

a széllel

 

 

 

 

Hajlott törzsű fa éneke

Meszesnél egy Duna-parti telken készült a kép

Rég múlt évek boldog korszaka,

voltam egykor délceg, büszke fa,

hajnal-napfény ölelése lágy,

fel, magasba csábított a vágy.

Törzs gerincem égbe törtető,

fény-szerelme csókját epedő,

lombom mélyén madár füttye szólt,

ágaim közt gyerek had danolt.

Mennyi télre hány tavasz köszönt,

pattanó rügy bont virágözönt,

hívva bogár-nászra milliót,

védett fészket rakni kis rigót.

Szálfa voltam, messze látható,

idők terhét vígan hordozó,

álltam zúgó szelek nyomorát,

tűrtem esők, havak rohamát.

Viharfelhők sok-sok éven át

tépázták meg büszke koronám,

erőm fogytán, törzsem megrogyott,

egyenes gerincem meghajolt.

Virágtalan múlt e tavaszom,

bágyadt napfény csekély vigaszom.

Madár füttye messze elkerül,

gyász-zenét egy tücsök hegedül.

Tél időn, hideg, kék hajnalon

szél süvíti utolsó dalom,

fejsze csattan, varjú megriad,

faéletem csak emlék marad.

Csodára várok

Bogárzó partján szárad a fű...
nádasban csak macska vadászik,                                                        
a tikkasztó csendben
vastagon megül a por a tájon,
minden reménytelennek látszik.
Játszi sikló helyett
száraz sirokkó bujkál
gyékény között,
meghajlásra kényszeríti
büszke buzogányát,
ki nem látja már a víztükörben
karcsú hasonmását,
helyette lázas seb feketéllik,
iszaptenger az.
Ontja bűzölgő melegét,
a nemrég még élő tetemeket bontja
vissza a természetnek.
Itt ideje van az enyészetnek.
Pacsirta éneke helyett
a magasban holló károg.

Kiégett avar ropog talpam alatt...
elnehezült léptekkel járok.
Száraz torokkal, hang nélkül
keserűen kiáltok:
"Uram! Hova lettek lepkék,
kis remény-virágok?"
Fáradt tekintetem égnek szegezem,
csodára várok....


2009. jún. 26.

Eső, eső

Eső, eső

Szinte észrevétlen borult

fölénk a sötét felhő,

hosszú, száraz tavasz után

végre megeredt az eső.

Előbb csak kellette magát tétován,

épp, hogy fényes lett a tető,

majd nekibátorodva hullott szaporán,

szomjas homokra, tikkadt növényekre.

Eső, eső,

Permetező.

Szinte észrevétlen borult

fölénk a sötét felhő,

előbb csak mutatta magát tétován…

bizalmatlanság, homlokon redő,

majd félreértett szavakból gyúrt

jégeső záporozott,

nyomában fagyos levegő.

Eső, eső,

könnyező

csendelő.

2012. jún. 12.

Nyári idill

Diófa árnyéka balzsam hevült testnek,

parázsdarabok már üszkösen hevernek,

flekken illatfelhő röppen játszi széllel,

madárfüttyös csend ül zizegő levéllel.

Haragoszöld lombot ostromol izzó nap,

nem törnek át rajta kíváncsi sugarak.

Duna felől messzebb tompán  morajlik,

egyre hangosabban érc-zenekar hallik...

villám-pálcájával karmester vezényel,

 üstdobok lépnek be morajló zenével,

égi harsonások válaszolnak arra,

vihar szimfónia,

komponálva

fúvós zenekarra.

Hozzád bújok szótlan,

fejem a válladon,

féktelen tobzódást

hunyt szemmel hallgatom.

Erős karod érzem,

kezemben a kezed,

félnék nagyon,

ha nem lennék veled.

Minden ragyog!

Varga Eszter felvétele

 Bár az éjszaka

ijesztő jeleit küldte,

de a hajnal ma is

homloksimító, üde.

A nap vidáman

szórja szét önmagát,

messze űzte már

a büszke nyugati szél

a felhők garmadát.

Levélen, virágon

esőcsepp csillagok,

tisztára fürdött a természet,

minden ragyog, ragyog!

2012. máj. 4.

Allegória

üres búzakalász
fenn hordja fejét,
lenézve
föld felé
alázattal
hajoló
társát,
ki magot érlel
csöndben,
szerényen,
nem törődve azzal,
a másik hogyan
táncol a fényben,
önelégülten...
mert
tele búzakalász
alázattal hajol
a földre
míg
üres búzakalász
fenn hordja fejét.

2008. jún.

Ősz-idéző

Párás némaság,

csend-reszkető hajnal.

Fenyőágak közt

ezüstös pókhálót

zizegtet a szél,

ősz-idéző dallal.

2008. aug.

Zúgó viharban

Zúgó viharban
millió síró nádszál
hajlik, nem hasad.

Zúgó viharban
őrként álló jegenye
nem hajlik, hasad.

Zúgó viharban
nádasba bújó madár
védett helyen ül.

Zúgó viharban
jegenye ágai közt
villámcsapás öl.

2008. szept.

Nem bánt

Leszakadt
a földre a felhő,
sötét van.
Az utca kihalt.
Földig hajolnak a fák,
nyögik a vihart.
Egyedül vagyok.
Félek.
Ijesztő kísértetek
a sejtelmes
fények.

Leszakadt
a földre a felhő.
Valaki azt mondta,
"nem bánt az eső".
Már nem hiszek neki.
Bőröm alá bújó
jeges szél ellen
jól jönne egy
meleg dzseki.

2008. okt.

Koccints a parasztra

saját kép

Csillogó rozé az asztalon
hideg-párás pohárban
kelleti magát.
Szívesen látott vendég
élvezettel  szagolja
remek illatát,
kortyolva ízleli zamatát.
 Milyen fenséges - szól elismerően,
a gazda büszke:  saját termésem .
S feledi a nehéz munkás nyarat,
a sok izzadságot, forró napsugarat,
feledi tenyerén a sok vérző
hólyagot,
hogy egész évben rettegve várta a
holnapot.

Csillogó rozé az asztalon
hideg-párás pohárban
magát kelleti.
Ha iszod, koccints
a parasztra,
ki ezt gonddal, verejtékkel
megtermeli!

Nem dalol

Hangos volt már az ég

a nyitnikék daltól,

nyíló hóvirágunk

féltettük a fagytól.

Arcunkat fürdettük

lágy tavaszi fényben,

kikelet illat szállt

simogató szélben.

Szívünket kitártuk

ébredő varázsnak,

hittünk a természet

újuló szavának.

De történt valami...

hirtelen változott,

lelkünket dermesztő

jéghideget hozott.

Nem dalol a madár,

északi szél zúg csak,

némán fájlalgatjuk

csendes magányunkat.

Bolondos tavaszi

saját kép

bolondos szellőcske
beletúr hajamba'
bolondos kacagás
bujkál a szavamba'

bujkál a szavamba
bolondos vidámság
lelkemet átjárja
bolondos boldogság

bolondos boldogság
reménnyel hiteget
bolondos gyerekként
megőrzöm hitemet

megőrzöm hitemet
bolondos  gyerekként
bolondos kedvemben
dalolni szeretnék.

2009. márc.

Meszesnél a Duna

Borzika felvétele

Üldögélek a parton,
nézem, ahogy
árad a víz...
Mindent sodor,
magával visz.
Az ártéri fák gyökereit
nyaldossa habosra
a parti fűz tövében,
odébb uszadékfákat
ringat ölében.
Ős elem,
nagy folyam!
Mint nyitott
könyv, olyan...
Messzi hegyek
lezúduló vizét,
friss tavaszi patakok
illatát meséli,
de hangos városok
belezúdított szennye
üdeségét feléli.
Olyan szürke,
olyan piszkos...
az ég színe
visszatükröződni benne
már nem tudna.
Csak a part menti
vendéglő nosztalgia-neve
„Kék Duna”.

 2009.

Csendesebb a hajnal

csendesebb a hajnal

mint úgy általában

benn rekedt a dallam

lelkemnek zugában

lelkemnek zugában

mardosó félelem

tavaszi varázsba

jön-e a tél velem

jön-e a tél velem

mi hideg szelével

görgeti éveim

fogyó reményével

fogyó reményével

hiú ábrándjával

hogy újra jön kikelet

pacsirta dalával.

2008. márc.

Kikeletre várva

Susogó lombok közt,

Duna-parti telken,

megnyugvást találok,

lecsendesül lelkem.

Éledő természet,

tavasz illatok,

sok bánatot hozó

tél után itt vagyok!

Bimbózó virágok,

zöldülő levelek,

akarom újuljak,

frissüljek veletek!

A komor tél után

hatalmas őserő

ösztönöz titeket:

újra kezdhető!

Tőletek tanulom,

sosincs minden veszve.

bár fáj még a szívem,

de vár kikeletre.

2008. márc. 18.

Csendes még a Duna

 7toronyest, Debrecen, 2008.

(Üldögéltem a Duna partján.)

Csendes még a Duna,
ballag méltósággal,
hátán farönkök
sodródnak az árral.
a part csöndburka,
szinte tapintható
bennem békesség van..
Én is megnyugodtam.

Csendes még a Duna...
Csak egy rigó fütyüli
az „élni jó" üzenetit
a homokos parton
mélázó füzeknek.

Suttogó nyárfának

pihe-hírnökei

boldogan szállnak
elébe a nyárnak.
míg víg rigódalra

tündértáncot járva
hirdetik ők is,
hogy élni jó!
Élni jó, csuda jó!

suttogják a füvek,
pedig megszenvedték
a vad tavaszi tüzet,
mi felperzselte hátuk.
Mi láttuk,
s nagyon vártuk,
hogy zsendüljön új élet,
és zendüljön az ének,
mert úgy akarta a lélek
hogy a színek, meg a fények
együtt hirdessék a rigóval:
Szép az élet! Szép az élet!

Csendes még a Duna,
ballag méltósággal.
Hátán farönkök
utaznak az árral..
Partja csöndburokban..
én is megnyugodtam.
Élni jó, csuda jó!

- suttogom magamban.