Csodára várok

Bogárzó partján szárad a fű...
nádasban csak macska vadászik,                                                        
a tikkasztó csendben
vastagon megül a por a tájon,
minden reménytelennek látszik.
Játszi sikló helyett
száraz sirokkó bujkál
gyékény között,
meghajlásra kényszeríti
büszke buzogányát,
ki nem látja már a víztükörben
karcsú hasonmását,
helyette lázas seb feketéllik,
iszaptenger az.
Ontja bűzölgő melegét,
a nemrég még élő tetemeket bontja
vissza a természetnek.
Itt ideje van az enyészetnek.
Pacsirta éneke helyett
a magasban holló károg.

Kiégett avar ropog talpam alatt...
elnehezült léptekkel járok.
Száraz torokkal, hang nélkül
keserűen kiáltok:
"Uram! Hova lettek lepkék,
kis remény-virágok?"
Fáradt tekintetem égnek szegezem,
csodára várok....


2009. jún. 26.

Eső, eső

Eső, eső

Szinte észrevétlen borult

fölénk a sötét felhő,

hosszú, száraz tavasz után

végre megeredt az eső.

Előbb csak kellette magát tétován,

épp, hogy fényes lett a tető,

majd nekibátorodva hullott szaporán,

szomjas homokra, tikkadt növényekre.

Eső, eső,

Permetező.

Szinte észrevétlen borult

fölénk a sötét felhő,

előbb csak mutatta magát tétován…

bizalmatlanság, homlokon redő,

majd félreértett szavakból gyúrt

jégeső záporozott,

nyomában fagyos levegő.

Eső, eső,

könnyező

csendelő.

2012. jún. 12.

Nyári idill

Diófa árnyéka balzsam hevült testnek,

parázsdarabok már üszkösen hevernek,

flekken illatfelhő röppen játszi széllel,

madárfüttyös csend ül zizegő levéllel.

Haragoszöld lombot ostromol izzó nap,

nem törnek át rajta kíváncsi sugarak.

Duna felől messzebb tompán  morajlik,

egyre hangosabban érc-zenekar hallik...

villám-pálcájával karmester vezényel,

 üstdobok lépnek be morajló zenével,

égi harsonások válaszolnak arra,

vihar szimfónia,

komponálva

fúvós zenekarra.

Hozzád bújok szótlan,

fejem a válladon,

féktelen tobzódást

hunyt szemmel hallgatom.

Erős karod érzem,

kezemben a kezed,

félnék nagyon,

ha nem lennék veled.

Magányosan

 A rózsaillatú csendet

befonja az emlékezés.

Múltba révedő tekintet

simogat nyíló virágokat,

melyek gondos

asszonykezekről suttognak,

kora nyári szélben.

Szépséget kutat a szem,

fáj a lélek.

Aki elment,

maga volt az élet...

s aki itt maradt,

őrzi az emléket.

De mind nehezebb

a magány súlya.