2012. március 28., szerda

Hozzád hajoltam



Gabikának
Erőtlenül ülsz,
soványan, hajlottan,
hogy észre vegyél,
elébed hajoltam.
Ami körötted van,
már nem is nézed.
fénytelen a szemed...
nagyon messze réved,
hova nem kellene
ahova - mint mondod -
vágyódsz már, szeretnéd,
ne legyen több gondod.
„ne tedd még” - biztatlak-
„emlékezz a szépre,
hisz oly gazdag a múltad”
„az csak a múlt”-súgod -,
„de mondd, mi a jövő...
...egyenes az út
a sötétbe vivő...”
"Hiszen egyenes az,
mióta születtünk”
- érvelek halványan-
„és e szép kort
meg sem érik, hányan...”
mosolyod erőtlen,
könnyed is megcsillan,
egykor vidám éned
múlt ködébe illan.

Erőtlenül ülsz,
soványan, hajlottan,
hogy megöleljelek,
hozzád hajoltam.

2009. dec. 12.

2012. március 25., vasárnap

Édesanyámra emlékezem

Emlékezés szirmai

 /a képre kattintva nagyobban látható/

Köszönöm Bakkné Szentesi Csillának, hogy elkészítette ezt a videót!


                           ***


Nélküled-ünnep/ naplóbejegyzés

2011. április 23., szombat 18:25

Hazudlak magamnak

Magamnak hazudlak, hogy vagy nekem.
Reggeli kávém mellé idehazudlak, ahogy aggódva kérdezed:
„Csak nem vagy beteg kislányom, olyan sápadt  a színed"- mondod.
„Dehogy!  Múló fejfájás" - nyugtatlak, mint mindig.

Hazudlak magamnak.
Idehazudlak mellém az ünnepi készülődésbe is. Tudod! Sok a dolgunk.
Holnap jönnek a gyerekek, hozzák a kis dédikéket.
Mennyire szeretted őket!
Lackót, az elsőt. Valamiért mindig vele álmodtál, zavaros, rossz álmot. Folyton elveszítetted és kerested őt. Ezért ébren is nagyon féltetted, csupa aggódás voltál, nem éri-e valami baj.
Toncsikát, a kis cserfest alig vártad, hogy megölelhesd, hallgathasd a csacsogását. Milyen boldog voltál, mikor megtudtad, hogy ezt a nevet adják neki, a dédipapáét és a fiadét, Antal.
Nikikét,  a nagyon várt kislányt, akivel Zoli unokád ajándékozott meg. Gyönyörű lányka, sötét haját és jó barna bőrét tőled örökölhette.
Damjánkáért mennyit imádkoztál! A Jóisten segítségét kérted éjjel - nappal, hogy a korán érkezett kisbaba életben maradjon. Szemed száraz nem volt azokban a hetekben! Később is beleszőtted minden fohászodba a sok gonddal bíró Mónika unokádat és a betegségekkel küszködő, de azért cseperedő Damjánkát.
Csak remélem, hogy Kicsi Zolika, a most öt éves dédikéd valamennyire emlékezni fog rád. Az őt nagyon szerető Ilona mamára.
Itt leszel velünk holnap! Nem ünnepelhetünk nélküled.
Tőled tanultam meg az ünnepek tiszteletét. Te voltál az, aki megmutattad, mekkora összetartó erő a családban az anya. A kis családi ház mindig hazahívott bennünket az ünnepeken.
Most én folytatom, úgy teszek, ahogy tőled tanultam.
Magam köré gyűjtöm a családunkat.  Gyerekeket, unokákat.
Sokat fogunk beszélgetni Rólad, mintha itt ülnél a szoba közepén, a kis dédikkel körülvéve.
Mint azelőtt mindig.





~o~




Egy éve



Azon a hajnalon
mérhetetlen fájdalomtól
fuldokoltam némán,
míg feladtam rád ruhád,
a mennybe menőt,
illőt,
melyben Isten előtt megjelenhetsz.

Azon a hajnalon
sötétség borult
a házra.
Kihunyt a legfényesebb csillag.
Sírtunk, ahogy az árvák sírnak.
2011. okt. 21



~o~



Hiány




Hamu alól felparázsló, égető hiány
szántja rögösre napjaim.
Hiába nézek magasba föl vágyón,
felhő kékjén, fátyol fodrain
csak kondenzcsíkot húzó gép repül.
De álmomban barázdák simulnak,
Csillaglényed fénye rám terül.

2011. szept. 1.


****


 Fáj - vers 

 


Fáj-utakon gyakran ösvényt vágok,
szél süvítés hóesés között,
dércsipkékből gyűjtöttem virágot,
fagyott-könnycsepp masnival  kötött.
Fáj-utaknak állomása hantod,
égi csended burka rám terül,
elsiratom mély titokba' tartott
hiányod, mit vonszolok belül.

Jégpáncél ölelte fáj-virágok,
gyászszalagokat cibál a szél,
magányosan, kifosztottan állok,
hallgatom, mit fagyott rög mesél.

Könnycsepp gördül dermedt rózsaszálra,
fáj-szorítás enged, csendesül...
fejfán vacog mécses láng magánya,
kék égen fehér galamb repül. 


 
2011. febr. 6.

*** 


Új év kezdetén/2011.

 



Életfám ágai ismét szaporodtak,
s kéretlen rám köszönt az új...
az első év, mit nélküled élek.
Nélküled, de veled.
Mert benne vagy minden
sejtemben.
Minden gondolatomban,
tettemben rád ismerek...
Te és én már örökre egyek.
Én vagyok az anya
és én vagyok a gyermek.
Viselős-féltőn
magamban cipellek.
                          
Ha tükörbe nézek,
megtört fáradtan,
te nézel vissza rám,
szomorú szemű édesanyám.



***
 

Túl friss még a hant

 


Túl friss még a hant s a fájdalom,
hogy írni tudjak rólad.
Itt érzem kezembe simuló,
reszkető ujjaid szorítását,
látom könnyben úszó szemed,
ahogy elmeséled álmod.
Ritkán sírtam előtted,
hogy ne aggódj értem.
Folyhat már a könnyem,
nem látod.
2010. nov. 29.


***

Fehér viráglepel 

 

 Tavasz óta dédelgetted, s
a kora őszi napsütésben
együtt bimbóztuk a
fehér krizantémokat.
Beszéltél hozzájuk:
„Szép nagyra nőjetek
halottak napjára!”
Így lett.


Most fehér viráglepel
borul kertedre, és
sírodra.

2010. nov. 3.

 

 

Krizantémok anyukám kertjéből




***

Annyira kevés

 fájdalmat palástol
tettetett jókedv
sírásba hajlik
torzult nevetés

mit érted tehettem
annyira kevés
2010. nov. 6.


***

Ma így hiszem/ naplóbejegyzés


A napokban csendesen olvasgattam hangulatomhoz illő írásokat, verseket.
Az "elmúlás" szó nekem ma nagyon fájó.
Benne van a "soha vissza nem térő",
a "hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant"-kérdés,
Benne a mélységes fájdalom, és benne a hála a
"mindigmellettemvolt" édesanyám hosszú életéért.
Hála azért, hogy nehéz hónapjaiban, heteiben, napjaiban és utolsó óráiban vele lehettem, és kicsit törleszthettem a sok jóért.
Elgondolkodtató, vajon mi is a fontos, az igazán fontos az életben.
Én azt gondolom, igaza van annak, aki azt írta nekem, az elmúlás, szerettünk elvesztése -a fájdalmon túl- jobbá tesz bennünket.
Ma így hiszem.

 2010. október 25., hétfő 07:05

 

 

                                                                             ***



Lélekharang


Lélekharang szól
fájdalmas, síró hangon,
elmúlást kongó.
Soha nem múló
bánat lelkemben.



***

 

 

 

Elhagyott/naplóbejegyzés


21-én éjjel kettőkor édesanyám végleg elaludt.
Azt hiszem, most lettem igazán felnőtt. Nagyon fáj.
2010. október 22., péntek 06:34


                                                                          ***
 
Könyörgés
 
Ne indulj el, még ne,
ne engedd el kezem.
Ne hagyd, hogy a bús ősz
magával cipeljen!
Nem adhatod még fel
legyél erős, kérlek!
Mély, fájó sóhajod
ne küldd még az égnek,
ne jöjjön az angyal
jaj, ne jöjjön érted!
Imám szálljon csak föl,
könyörgésem, melyben
magamnak, magunknak
egy kis időt időt kérek.
Nem adhatod még fel,
nem mehetsz el! Nézz rám!
Nélküled megcsonkult
fa vagyok,
szomorú szemű
anyám.


2010. 10. 19.

****


 Csendes áhítatban


Anyám
megfáradt karjait
ölébe ejtve,
csendes áhítatban
üldögél a virágoskertben.
Reszkető ujjai között
rózsafüzért morzsol.
Imádkozik,
vagy csak úgy sorolja
bánatát az Úrnak,
megtört szeméből
gyémántcseppek hullnak.
 2010. ápr. 19.
                                                                             
                                                                                  ***

Megint elestél

Megint elestél.
Bedagadt bokával,
tehetetlenül fekszel.
Vérömlenyeid hiába jegelem,
nem segít,
a fájdalom felkúszik
lelkedig.
Gond-barázdált arcodról
pergő könnycseppjeid
nem győzöd törölni
reszkető kezeddel.
Ó, Istenem!
Bármit megtennék érted,
hogy könnyítsem
nehéz öregséged,
anyukám.
2010. ápr. 11.

***


Édesanyám

 Idén nyolcvan éves.
Anya..... Anyám. Nekem anyuka.... anyuci..... anci.
Mióta megszülettem, az életem része.... az  enyém.  Fa és a gyümölcse.
Soha, senki előtt nem volt életem olyan nyitott könyv, mint előtte.
Ismeri minden gondolatomat..... akkor is, ha nem mondom ki..... belém lát.
Rám néz, és észreveszi, ha baj van. Hiába titkolnám őt féltendő. Nem lehet.....
Ő tudja!
És mindig mellettem áll.... feltétel nélkül szeret engem.
Így, csak Ő tud.... az anyám. Elfogad olyannak, amilyen vagyok.
Türelmes velem. Akkor is, ha a sok gondom miatt feszültebb, ingerültebb vagyok. És ha megbántom, mindig megbocsát....
Ő mindig megbocsát!
Soha, senki nem aggódott annyira érdek nélkül értem, mint Ő.
Példát mutat nekem, hisz én is anya vagyok. Gyermekeimre is szórja áldásos szeretetét. Félti őket, mint engem.... aggódik a háttérből.
Ha vigaszra szorulok, itt van..... Ha boldog vagyok, velem örül.
Fa és a gyümölcse.
Életem nagy ajándéka, hogy Ő van, és hogy ilyen.
IGAZI ANYA!
Köszönöm Őt jó sorsomnak.
2006.

2012. március 22., csütörtök

Rózsaolajos szelence

A sokadik nyári szünet ez már.
Ilyenkor van idő és alkalom arra, hogy rendezgessem az elmaradt dolgaimat. Így az egész évben fiókok mélyén lapuló emlékek is előkerülnek. 
Az egyik polcról régen eltett, a feledés jótékony homályába merült tárgy akadt a kezem ügyébe.
Kicsi tárgyacska ez, de szívem összefacsarodik látványától!
          Egy díszesen kifaragott, színes, kis minaret formájú, fából készült szelence. Tudod, olyan lecsavarható kupolával. Belül picike üvegben rózsaolaj.
         Huszonhat éve kaptam ajándékba egyik tanítványomtól. Törökországban volt szüleivel, onnan hozta. Előttem van örömtől ragyogó pofikája, ahogy átnyújtotta nekem kis maszatos kezével. Ritkaság volt ez akkortájt, meg is szagolta az osztály minden tanulója!
         S bár Jancsi elég eleven fiú volt, aznap a boldogságtól, hogy adhatott, madarat lehetett fogatni vele.
Őrzöm ezt a becses ajándékot... Ritkán nyitom ki, hogy a tartalma, mely oly könnyen elillanó, sokáig tartson... Csak beleszagolok, és gyorsan visszazárom. Szomorúan látom, hogy már csak az üvegcse alján van egy kis rózsaolaj.

         Szeretném hinni, hogy a megszökött illatok felszállnak az égig! Hogy eljutnak Jancsihoz, aki már tíz éve az égi utakat járja azzal a motorral, amelyet úgy szeretett, s amely a halálát okozta egy kanyarban az országúton.

Hering Jancsi emlékére
2007.

2012. március 15., csütörtök

Majd ő megmutatja!

Az ember kidobta őt a robogó kocsiból, az ablakon keresztül. Az előbb még a tenyerében melengette, most meg egy türelmetlen mozdulattal kihajította..
Jeges félelem lett úrrá rajta, érezte, halálra ítélték, a vesztét akarják.
Reménytelenül, csalódottan meglapult az út szélén, mozdulni sem bírt. Nagyon gyengének érezte magát, könyörögve nézett az oda-odahajoló száraz fűszálra...talán ő segíthetne.
Csak egy kis meleget adó táplálék! Csak ennyi, mit remélt, hogy ne pusztuljon el azonnal.
Szerencséje volt. Egy fuvallat odalökte hozzá...megkaparintotta. Jól eső érzés töltötte el, reménysugár, hogy talán mégsem fagy meg így elhagyottan. Még-még egy száraz levél és már egyre jókedvűbb lett. Elmosolyodott...táncolni támadt kedve.
Pörgött-forgott piros kis szoknyácskájában. Szellő, ha megérintette, hol itt, hol ott tűnt fel pajkos játékával. De sajnos gyengécske volt, esendő, és vágyakozó.
Erősebb szellő elől engedelmesen elhajolt, ám érezte, utána felállva egyre csak gyarapszik.
A sziszegő szél megtépázta, földre kényszerítette, de annak elmúltával egyenes gerinccel, megnőtt önbizalommal, megerősödve táncolt tovább.
Érezte magában az erőt, érezte a vágyat, a csillapíthatatlan éhséget, ami egyre csak űzte, űzte tovább.
Előbb csak a száraz avar hódolt be neki és ő boldogan magáévá tette. De ettől még inkább vágyakozó volt és éhes. Már nem találta elégnek a zörgő leveleket, többre vágyott.
Ott! Igen, ott az erdő! Az csak igazán a neki való! Attól félelmetes és hatalmas lesz! Megállíthatatlan.
Kidobták! A vesztét akarták, mikor igenis alázatosan szolgálta az embert.
Még, hogy el akarták pusztítani! Majd megmutatja ő mire képes!
Lassan, de biztosan haladt célja felé.
Már nem félt, megnőtt az önbizalma. Tudta, hogy képes lesz rá.
Előbb csak a vékonyabb gallyakat kezdte tapogatni, körüludvarolta őket, nyaldosta, szeretgette mielőtt beléjük harapott volna. Erőt adtak... de nem eleget.
Konokul, egyre dühösebben vetette rá magát a vastagabb ágakra, azok jajgatva adták át magukat neki.
Ő pedig könyörtelen ragadozóvá vált, belemart mindenbe, majd felcsapott diadalmasan!
Már tudta, nem állja útját semmi, senki.

Ezalatt robog a kocsi az országúton. A rádió bekapcsolva, éppen híreket mondanak.
„Erdőtűz van Bács-Kiskun-megyében. Bócsa mellett a fenyves erdő lángokban áll. A környező települések tűzoltói emberfeletti erővel igyekeznek megfékezni, amelyet minden valószínűség szerint egy járműből kidobott égő cigaretta okozott. A kár óriási."

- Micsoda emberek vannak! - szólt oda feleségének fejcsóválva a cigarettázó sofőr és egy jól irányzott mozdulattal kipöccintette az égő csikket az ablakon.


2012. március 12., hétfő

Csendesebb a hajnal


csendesebb a hajnal
mint úgy általában
benn rekedt a dallam
lelkemnek zugában

lelkemnek zugában
mardosó félelem
tavaszi varázsba
jön-e a tél velem

jön-e a tél velem
mi hideg szelével
görgeti éveim
fogyó reményével

fogyó reményével
hiú ábrándjával
hogy újra jön kikelet
pacsirta dalával.
2008. márc.

2012. március 10., szombat

Kikeletre várva



Susogó lombok közt,
Duna-parti telken,
megnyugvást találok,
lecsendesül lelkem.

Éledő természet,
tavasz illatok,
sok bánatot hozó
tél után itt vagyok!

Bimbózó virágok,
zöldülő levelek,
akarom újuljak,
frissüljek veletek!

A komor tél után
hatalmas őserő
ösztönöz titeket:
újra kezdhető!

Tőletek tanulom,
sosincs minden veszve.
bár fáj még a szívem,
de vár kikeletre.

2008. márc. 18.