2016. december 11., vasárnap

Csoki kockák - karácsonyra









Ha igazán karácsonyi csuda-finomsággal akarod meglepni családod, akkor javaslom ezt a receptet kipróbálásra.

Garantálom, hogy mindenkinek ízleni fog, legyen az kicsi gyerek vagy nagy gyerek, mert ez olyan csudajó!

Jó ideje nincs karácsony, hogy el ne készíteném. Mert olyan csokis, olyan krémes, olyan fantasztikusan finom!

Ha kellő kedvet ébresztettem benned, akkor munkára fel!



Nézzük a hozzávalókat:

45 dkg porcukor

10 dkg kakaópor

15 dkg liszt

1 cs. sütőpor

Ezeket a szárazanyagokat összekeverem.

4 tojás

4 ek. tej

E két összetevőt habosra keverem, majd hozzáadom a következőket:

25 dkg olvasztott margarin

10 dkg apróra vágott dió (ne darált legyen)

10 dkg áztatott mazsola, összevágva

Ezután teszem bele a szárazanyagokat.

Hmm, ugye milyen tartalmas? Ne ijedj meg, nem lesz émelygősen édes!

Vajazott, lisztezett tepsibe öntöm, s kb 30 percig, tűpróbáig sütöm, 180 fokon.

Ezután elkezdhetem a sütemény krémjét készíteni, ami a csokis tészta tetejére kerül.

Ehhez szükséges:

16 dkg margarin

16 dkg porcukor

1 ek. tej

2 e.k feketekávé

1 cs. vaníliapuding

5 dkg kakaópor

Ezeket gőz fölött fényesedésig keverem, s a csodálatos finomságot a kihűlt tésztára simítom.

Most már csak a korona hiányzik, vagyis …

Fél diószemeket teszek rá úgy, hogy majd a felvágott szeletek közepére kerüljenek. Gyengéd erőszakkal belenyomom a krémbe.

Lehet, hogy kissé munkásnak tűnik, de ha egyszer az asztalra teszed, családodtól sok-sok dicséretet fogsz bezsebelni!



Békés, szép karácsonyt kívánok!

Tóthné Filus Ica




2016. november 24., csütörtök

2016.november 24.

Ma busszal voltam Kiskunhalason.
Odafele igazán megtisztelve éreztem magam, hogy kizárólag miattam gurult a busz!
Vagyis senki más utas nem volt, csak én. El is gondolkodtam, drága út ez a volánnak, mert én meg ingyen utazom már.
Hazafelé aztán egész más volt a helyzet. Már  a pályaudvaron feltűnt, milyen sokan gyülekeztek. A diákoknak éppen vége a tanóráknak, mindannyian igyekeztek haza. A busz bent állt az indulási helyén, de még sofőr nélkül. Egy csoportba verődve ácsorogtunk az első ajtónál. Úgy alakult, hogy szinte legelöl toporogtam... először. Körülöttem sok vidám fiatal. 
Szeretem a fiatalokat. Szeretem a vidámságukat, a nyíltságukat, szeretem még a különcségeiket is. Elnéztem milyen szépek, ápoltak, igényesek. Nekem tetszik a fiúk olykor meghökkentő, de ápolt frizurája, tetszik a lányok  - iskolában régen elképzelhetetlen - sminkje. Szemceruza, körömlakk vagy műköröm, egy-egy piercing. Egyik lányka felnőtt nőket lepipáló színharmóniában igazán látványos egyéniség. Piros táska, hozzá ugyanolyan színű rúzs, és körömlakk. A másik többféle színűre festett hajával vonta magára figyelmem.
Én azt gondolom, nincs ezzel semmi baj, ha emellett elvégzik becsülettel a kötelességeiket is, vagyis kellő szorgalommal tanulnak.

Szóval egyre többen ácsorogtunk a busz mellett, vártuk a sofőrt, nyissa ki az ajtót. Én nem tudom, hogy történt, de teljesen észrevétlenül egyre hátrább kerültem az ajtótól, vagyis azon kaptam magam, már egész hátul állok, és a gyerekek mind elém kerültek. Sebaj, így még jobban szétnézhetek közöttük.  
Felszálláskor negyed magammal zártuk a sort. Másik három utas hasonló korú velem. Mire feljutottunk a buszba, már minden fiatal ült, s csak hátul a leszálló ajtónál volt egyetlen hely, ahova - hallgatólagos megállapodással - közülünk a korban legidősebbnek látszó hölgy ült le.
Azaz volt, illetve lett volna még két hely pont ott, ahol megálltunk, s ahol leült az idősebb hölgy. Ő bökött meg, és mutatott rá a másik oldalon ülő fiúra, aki a kettes ülésen belül ült, a külső ülésre pedig felpakolta a valóban elég nagy táskáját. Én csak intettem a fejemmel, hogy "nem", vagyis nem fogok szólni neki.
A hölgy csak nem állta ki, odaszólt a fiúnak:

" Az a táska!"
A fiú értetlenül kapta ki a füléből a fülhallgatót. 
" Mi van vele?"
"Csak fogja a helyet! Más meg nem tud leülni! Ezért szólni se kéne, magadtól is eltalálhatnád!" - mondta elég éles hangon a hölgy.
"Tőlem...!" - kapta és indulatosan  lecsapta lába közé a táskát a fiú.
A hölgy aztán nekünk: " valamelyikük üljön oda!"
Ősz hajú útitársnőm így " Nem ülök! Nekem ne tegyen szívességet!" -  mutatott az egykedvű fiú felé.
A köztünk álló férfi is visszautasította, s magam is sértett büszkeséggel emeltem föl a fejem, s markoltam meg még jobban a rudat, el ne dőljek egy-egy kanyarban.

Kicsit jobban szétnéztem, hát a fiú mögötti kettes ülésen is egy személy utazott. Egy igen alacsony termetű kislány, szőkésbarna lófarokkal, az ő fülében kék színű fülhallgató, igen jól állt a pofijához. Ő minden kétséget kizáróan kinyilvánította, hogy nem óhajt útitársat maga mellé, mert a szélső ülésre ült, táskáját pedig a belsőn utaztatta. 
Hármunk közül a büszkeség csorbulása nélkül én ülhettem le elsőnek, mert a már ülő hölgy a második megállónál leszállt. 
Imrehegy felé közeledve azon  gondolkodtam, valamikor milyen sokszor eljátszottuk tanítványaimmal, hogyan kell udvariasan átadni az ülőhelyet az időseknek. Most meg azon már meg sem rökönyödünk, hogy egy busznyi fiatal közül ez senkinek sem jut eszébe. Már az a tét, hogy a szabadon marad helyekre engedik-e leülni a felnőtteket a megfáradt gyerekek.


Aztán elkezdtem reménykedni, hátha leszáll Imrehegyen a két gyerek. Valahogy úgy éreztem, megkönnyebbülnék, ha kiderülne, hogy ez a lányka, és ez a fiú nem keceli lenne.
Többen is leszálltak, de ők nem. Még keserűbb lett a szám íze. Az ősz hajú ismerősöm is leülhetett végre egy megüresedett helyre, s csak ennyit mondott nekem kényszeredett mosollyal:
" Ma már ez a divat. Megváltozott a világ!"  
Igaza van, sajnos, valóban nagyot változott.
Kecel központban aztán leszállt az alacsony, szőkésbarna lófarkas, kék fülhallgatós kislány, és az erős testalkatú, drapp nadrágos fiú is. 
Néztem utánuk az ablakon keresztül…Vajon melyik keceli családok szeme-fényei ők? Sejtik-e a szülők, hogy szeretett csemetéjük jó úton jár afelé, hogy önző, másokra nem figyelő felnőtté váljon?





2016. június 5., vasárnap

Mesélnek a képek - Iskolás lettem

Iskolás lettem

   Nyár vége felé – a szülői ráhatásra kitartó libapásztorkodásunk eredményeként - libáink mind felnevelődtek, mi pedig egyre többet beszélgettünk játszópajtásaimmal az iskoláról. Igazából nem tudtuk még, mi vár ránk, de félelemmel vegyes büszkeséggel emlegettük mindenkinek, hogy bizony, mi elsősök leszünk!  Mármint Gizi, meg én, mert a többiek kisebbek voltak. Irigykedtek is ránk!
   Megkaptuk az első iskolatáskát, aminek tartalma csupa titok, kincs volt.
Füzetek, tok (ma tolltartó). Fából készült tok volt ez, kihúzható tetővel. Benne ceruza, radír, színesek, tollszár és tollak. Külön egy üveg tintatartóban a tinta, amire nagyon kellett vigyázni, egyelőre nem használhattuk, csak nézegettük. Az udvaron persze, a földre terített pléden, mert a laposra nem vihettük ki.    Tankönyvekért szüleink mentek be az iskolába, és Réti Józsi bácsi boltjában vettek hozzá kék csomagolópapírt, vignettát. Annak a csomagolópapírnak az illata még most is az orromban van, semmivel össze nem téveszthető. Iskolakezdés szaga volt, minden év elején aztán ilyenbe csomagoltuk a könyveket, füzeteket.  (Mígnem egyszer csak kiderült, hogy mérgező anyag van benne, és kivonták a forgalomból. De ez már nem az én iskolás-időmben történt.)
   Szóval Gizivel felkészültünk az „életre”, vagyis mindenre elszántan vártuk a tanítás első napját. Akkor aztán sietve megebédeltünk, felöltöztünk szépen, hátunkra tették szüleink a táskát, kikísértek bennünket a kisajtóig, még egyszer ránk parancsoltak, hogy jól viselkedjünk, és megindultunk végig a Rákóczi utcán. 
   Hogy ne menjünk teljesen egyedül, hozzászegődtünk a már másodikba járó Mimi Margithoz. Nem, dehogy vittek bennünket be, mint a mai gyerekeket, akiknek még a táskáját is becipelik az osztályba az anyukák! Mehettünk Isten hírével magunk, pedig de hosszú volt a Rákóczi utca….és ez így ment aztán egész nyolcadikig, sőt nekem még a gimnázium éveiben is. Ismertem már a hosszú utca minden házát, kapuját, minden kutya hangját felismertem, sőt, minden öreg nénihez tartozó cicát is.
   De ne szaladjak előre, akkor még csak elsős voltam. Az már fentebb kiderülhetett, hogy délután kellett mennünk az iskolába. Kevés volt az osztályterem, így hát délelőtt a felső tagozat, délután az alsó tagozat tanult. Mi elsősök a Kántor Iskola jobb oldali termébe jártunk.
   A tanító bácsim egy jóképű, kedves fiatalember, nagyon elnyerte a tetszésemet. Igyekeztem is jól viselkedni, s elsajátítani a napi új anyagot. Még emlékszem az Olvasókönyv néhány mondatára, mint pl.: IM-RE ÉL-RE ÁLL.
   Ám valami történt, én akkor még nem nagyon tudtam, hogy mi, de októberben néhány napig nem kellett iskolába menni. Hát, nem mondom, hogy bánkódtunk Gizivel, sokat játszottunk újra a laposon, csak mindig be kellett szaladnunk a házba, ha egy repülőgép hangját meghallottuk. Nekünk ez jó játéknak tűnt, hiába láttuk szüleink arcán a rémületet, hallottuk suttogó beszédüket, mindez nem vette el kedvünket. De hát minden jónak vége egyszer – legalább is így éreztük akkor – újra csak felkerült a hátunkra a táska, és róttunk a poros, vagy ha esett, akkor a sáros hosszú utat. Mert nem volt ám akkor még betonjárda , sem kövesút! Vagy a portól lettünk koszosak, vagy a sártól.
   Szóval, újra megkezdődött a tanítás. Csakhogy nem ám a mi tanító bácsinkkal, hanem egy új, számunkra ismeretlen bácsi jött be, és elmondta, hogy ezután tőle tanulunk írni, olvasni. Szüleinktől, néhány ellesett szóból valami olyasmit tudtunk meg, hogy a tanító bácsink disszidált. Túltettük magunkat ezen hamar, mert egyrészt akkortájt sokszor elhangzott ez a szó „disszidált”, (bár nem is nagyon tudtuk, mit jelent) másrészt a Solymár Béla tanító bácsi is nagyon aranyos volt. Az iskolában minden folytatódott, csak néhány dolgot ki kellett vágnunk az Olvasókönyvből. Ilyen volt a címer is, erre határozottan emlékszem. Valamiért lyukat vágtunk azon az oldalon, így került ki az eredetileg benne lévő, és aztán kaptunk másikat, amit aztán be kellett ragasztani helyette.
   Ahogy mentünk bele a télbe, egyre hamarabb sötétedett, s nekünk egyre félelmetesebb lett hazafelé a Rákóczi utca. Ugyanis nem volt kivilágítva, egyetlen lámpa sem égett, hiszen Kecelen akkor még, 1956-ban, sehol nem volt villany. Ráadásul sok-sok eső esett azon az őszön, hatalmas sár-kotyrokat kellett kerülgetnünk vagy átugrani a gyalogúton. A rengeteg csapadékot már nem bírta elnyelni a föld, és nem győzte elvezetni az utca két oldala közötti kisfolyó, ami persze csatorna volt, s fentebb beletorkollott a Bogárzóba. Ez a csatorna most színültig telve dagadozott, s nem lehetett már azt játszani hazafelé, hogy átugráljuk, meg vissza, akkorát már nem tudtunk ugrani. Az utca jobb oldalán laktunk Gizivel, éppen egymás mellett volt a két ház. Nem volt hát dolgunk a másik oldalon. A sötét esős estén sejtelmesen hajladozó eperfák, meg nyárfák eléggé ijesztővé tették a haza utat, s már nem csak én féltem, de a nálam sokkal vagányabb Gizi is.
   Egyik este szüleim elgondolták, hogy elénk küldik bátyámat, aki hat évvel idősebb volt, mint mi, s aki majd gondoskodik róla, hogy ne féljünk. Csakhogy Tónikám már akkor is remek humorérzékkel volt megáldva, nem meglepő hát, hogy elhatározta, visz egy kis jókedvet az unalmas, esti kötelességbe.
Gizivel fejünket leszegve araszoltunk hazafelé, csapkodott a nehéz őszi eső, cuppogott a cipőnk a sárban. Sejtelmes árnyékok vetültek egy-egy pocsolyába, s a szél nótájára mozogtak. Igaz, ami igaz, eléggé be voltunk gyulladva.
   Már csak egy saroknyira voltunk az otthonhoz, amikor Rákóczi jegyzőék háza előtt egyszer csak megpillantottuk, hogy egy ember nagy-késsel a mellében fekszik a gyalogút közepén. Ijedtünkben éktelen sikoltozás tört fel belőlünk, eszeveszetten rohanni kezdtünk az utca másik oldal felé. Nem számított a sár, sőt a hatalmasra duzzadt kis csatornácskán is átrepültünk, mit sem törődve, hogy mennyire leszünk vizesek. Akkor már bátyám hiába kiabálta, hogy „Álljatok meg, én vagyok az!!!”, hiába szaladt utánunk, mi annál sebesebben rohantunk, rémületünkben meg sem álltunk hazáig. A félelem és a jeges víz hatására reszkettünk, mint a miskolci kocsonya, s csak nagy nehezen tudtuk elmondani, mi a bajunk.
   Homályosan emlékszem csak, milyen elszánt dühvel várták szüleim Tónikám hazaérkezését, többször is emlegetve a „ na csak érjen haza” fenyegető kijelentést, de arra határozottan emlékszem, hogy könyörögni kezdtem, ne bántsák a bátyámat.
Nem is tudom már, megúszta-e kiadós szidással, mert engem bedugtak a dunna alá, hogy átmelegedjek, s én a kiállt izgalmak következtében mély álomba zuhantam.


2016. április 8., péntek

április 8-a




Nálunk mindig, minden egy rakásra fut össze.
Így ma is több esemény, amin illett volna, szerettem volna részt venni. 
Délelőtt a szokásos, szóra sem érdemes. (Finomakat főztem, már holnapra is, mert megyünk a szőlőbe)

Délutánra négy programot kellett egyeztetnem. Kettő el is maradt.
Egyik lett volna fiamékkal egy közös program,  ide Zember megy.

A másik, a Könyvtár rendezvénye: „Vasarely vizuális világa –felnőtteknek”
Sajnos ez is elmaradt.  Remélem, lesz alkalmam megnézni a KecelTv-n.

Aztán szomorú kötelességemnek tettem eleget, bár nem a szokásos módon,
Kisa Klári néni temetése háromkor kezdődött, de nekem az már késő.
Klári nénitől el kellett búcsúznom. Ő az anyukám lánykori barátnője. Kellett üzennem vele Szüleimnek! Kimentem  hát kettőkor a temetőbe, és egy jó darabig mellette voltam.
Akkor még csak mi ketten voltunk, ő és én, így elmondhattam neki mindent, amit csak akartam. Megköszöntem, hogy jó barátnője volt édesanyámnak egy életen át, megköszöntem, hogy ha kellett, vigaszt találtak egymásnál.  Elsirattam őt, és újra elsirattam szüleimet.
Édes Istenem… lassan mind elmennek. 
Drága Klári néni! Nyugodjon békében!
.


 
Itt fiatalon, szépen... Magdus néni, Klári néni, anyukám, Péter Bözsi néni, Flaisz Terus néni (akiket felismertem) Középen Földes tisztelendő úr, s a tanárnő



A következő eseményre  Kalocsáról érkezett a meghívó. Mónikánk iskolája, ahol ő is zenetanár, „Tavaszi vidámságok” címmel hangversenyt tartott. Évek óta közönsége vagyok ennek a rendkívül színvonalas és humorral fűszerezett műsornak, melyben nem csak a diákok, de tanáraik is bemutatják, mennyire mesterük a hangszerüknek.
Idén is kitettek magukért, a remek műsort vastapssal köszönte meg a zsúfolásig telt terem közönsége.



Jelmezeikben unokahúgom, Mónika tanár néni és kis tanítványa




Mire hazaindultam, lassan megnyíltak az ég csatornái, amit nagyon nem bánok, mert nagy a szárazság itt a homokon, és csak „Keceli eső”  adatik nekünk.
Este aztán elmeséltük egy másnak Zemberrel, kinek, milyen volt a délutánja.
Majd fellapoztam a Keceli Híreket, amit  ezen a napon hozott a postás.

Nagyon köszönöm a szerkesztőségnek, amit benne találtam!