 |
A rózsaillatú csendet
befonja az emlékezés.
Múltba révedő tekintet
simogat nyíló virágokat,
melyek gondos
asszonykezekről suttognak,
kora nyári szélben.
Szépséget kutat a szem,
fáj a lélek.
Aki elment,
maga volt az élet...
s aki itt maradt,
őrzi az emléket.
De mind nehezebb
a magány súlya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése