2018. augusztus 25., szombat

Essék szó ismét a Puskin utcáról!

Essék szó ismét a Puskin utcáról!
Az elhíresült, bár valójában inkább humoros jelzésnek szánt utca-átúszás után ismét történt egy fontos esemény a mi kis utcánkban, itt a Bogárzó mentén. Huszár Anita nagyszerű ötlettel állt elő, és mi többiek, mindezt örömmel támogattuk.
Az apropót az adta, hogy Franci néni az ősz folyamán Kecskemétre, lánya közelébe költözik. Már készülődik, csomagol, árulja a házát.
Anita javaslatára összefogtunk, és a megbeszéltek szerint aug. 23-án meglátogattuk őt,
Nem búcsúzkodni mentünk, inkább csak egy jóízű esti beszélgetésre.
Ki-ki a maga módján járult hozzá az utca-találkozó sikeréhez.
A három kisiskolás gyerek, Anita, Dusán és Zami lerajzolták Franci néni házát, s a rajz alatt mindannyian aláírtuk a kedves ajándékot. Laminálva időálló, kedves emlék lesz.
Mindannyian vittünk valamit: édes, sós süteményeket, ropogtatni valókat, üdítőket, murcit, sört.  Janiék hozták az asztalt, a padokat.
Este hatkor gyülekeztünk Anitáék előtt, ott a „jelenléti ív” (kupica pálinka )  aláírása után együtt indultunk a meglepetés-találkozóra.
Franci néni háza előtt csendben lecuccoltunk, s vártuk, hogy Gizike kihívja őt az utcára.
Nagy volt a meglepetés! De nagy volt az öröm is! Franci néni nekünk, mi pedig annak örültünk, hogy jó kedvünk rá is ráragadt.
Átadtuk a háza rajzát, és egy közösen vásárolt cserép virágot.
Fesztelen, vidám beszélgetés indult, közben megkóstolgattuk az asztalra tett finomságokat, ittunk a 90 éves Franci néni egészségére.
Elmondta, hogy az ő házuk 1955-ben, az utcában a második ház volt, Hunyadi Julka néniéké után.  Felelevenítettük a fiatalkori éveiket, felsoroltuk, kik laktak még anno a nem hosszú utcában.
A hirtelen zivatarral jött eső sem vetett véget a találkozónak, gyorsan bemenekítettük a fedett teraszra a süteményeket, és a „sok jó elfér kis helyen is” alapon mind behúzódtunk oda, folytattuk a beszélgetést.
Sok szó esik manapság arról, mennyire elzárkóznak az emberek egymástól, még a szomszédok sem barátkoznak már.
Én nagyon örülök annak, és büszke vagyok rá, hogy nálunk, ebben a kis zsákszerű utcában az emberek nyitottak egymásra, hogy a fiatalok kezdeményezik az együttlétet, és érzékenyen, figyelmesen fordulnak  az idősebb generáció felé. Hogy úgy nevelik gyerekeiket is, bevonva pl. ebbe a találkozóba is a rajz készítésével, hogy ez a nyitottság nekik is természetes legyen majd felnőtt korukban.
Anitáéknak köszönjük a szervezést, a lebonyolítás irányítását, az ügyes sütögető asszonyoknak - élükön Gizikével – a sok finomságot. ( én sem mentem üres kézzel)
Mindannyian, kik ott voltunk, többek lettünk, feltöltődtünk, sokat kaptunk ezen az utca-találkozón.
 

Segítse a Jóisten Franci nénit, adjon neki még sok-szép évet, egészséget, jó barátokat új lakóhelyén!


 










2018. június 17., vasárnap

Sült máj passzírozva




Kicsit kapkodok, hogy biztosan készen legyek. Mindig is igyekeztem, hogy déli harangszóra asztalon illatozzon az ebéd. Úgy általában szeretek konyházni. Ha nem pedagógus lettem volna, s ha nem kórházi nővér — ami úgy gondolom, nekem való hivatás lett volna — akkor talán a szakácsművészetben leltem volna meg az örömet.
Kikészítve sorakoznak előttem a kellékek, az alapanyagok.
Cukkini krémleveshez megfőttek a hozzávalók. Kéznél a mixer, hamarosan krém állagú, és a főzőtejszínes habarástól selymesen csillogó, lágy, így szeretem.
Csirkemájat sütök kevés olajon, csak úgy lisztbe forgatva, hirtelen, hogy finom, puha legyen.
Egyet külön tányérra szedek ki, ezt kés élével szinte csomómentesre kapargatom.
Omlik a máj, ahogy kell…. de kezemben megáll a kés, elmerengek…
Egy sok évvel ezelőtti kép tolakszik elém.

 Kisfiam ül a járókában, érdeklődve figyeli, mit csinálok. Neki készítem kapkodva az ebédet, mert már türelmetlen…
Valami főzeléket passzíroztam. Akkor még nem volt sem mixerem, sem turmixgépem, de megtette erre a célra a teaszűrő is, hát abba tuszkoltam bele a megfőtt zöldséget, s nyomkodtam át.
Mivel Marika védőnő tanácsait mindig meghallgattam, elég sűrűn volt nálunk máj akkortájt a konyhában. Ugyanis nagyon javasolta, hogy kisfiamnak azt adjak főzekékkel, abban sok a vastartalom. (Mellékesen megjegyezte, az anyukának sem ártana, mert eléggé sápadt.)
Éppen passzíroztam a finomra sütött, puha májat, amikor benyitott Anti papa, az édesapám.
Kérdőn nézett rám:
— Miért nyomorgatod össze azt a májat, lányom?
— Jaj, Apukám, tudod, hogy Lacikának nincsenek még használható fogacskái, neki készül. Belekeverem a híg főzelékbe, ez lesz az ebédje.
— Ó, hát persze! — kap a fejéhez, és fiatalos, de nagypapás lendülettel felkapja az éppen türelmét vesztett kisunokát.
De szép idők is voltak! — nyilall belém ott mélyen a lélek bugyrában, szomorkásan elmosolyodom. Életem legszebb időszaka, két gyermekem belém csimpaszkodós kora…

Egy sóhajjal visszazökkenek a jelenbe.
Folytatom a máj passzírozását, amikor vendég érkezik.
Mindkét nagyfiam már vendég a házunknál, hiszen felnőttek, családot alapítva máshol laknak. Szerencsémre nem messze, így sűrűn örülhetek nekik.
Most Laci jött, és az örömködés után kérdőn néz rám:
— Miért nyomorgatod össze azt a májat, anyu?
— Tudod fiam, Anti papának nincsenek már használható fogai, és ez neki készül. Belekeverem a krémlevesbe, hogy könnyen nyelhető legyen. Ez lesz az ebédje — mondom elcsukló hangon, csendesen.


2014. július 31.

 


2018. május 24., csütörtök

Május/2.

14-én, hétfőn regenerálódtunk, pihentünk. Főzni nem kellett, maradt elég vasárnapról.

15-én, kedden reggel azzal a reménnyel ébredtem, hogy talán még nem késtem le a bodzaszörp készítést.
Délelőtt kimentem kedvenc beszerző helyemre, a vasútállomás mellé. Ott szoktam bodzavirágot szedni, kellőképp védett helyen vannak a bokrok. Éppen csak, hogy még tudtam szedni, mert a többség már elvirágzott. De hajladoztam, nyújtózkodtam, így szép lassan megtelt a karkosaram. Igaz, a sínek valamikori pince oldalán kicsúszott a lábam alól a nedves fűtől síkos talaj, huppantam egy jót, miközben nyújtózkodtam egy szép példányért. De az enyém lett!

A vasút... hát igen, itt minden évben nosztalgiázom egy sort, aminek az a vége, hogy elszomorodom.
Látom magam kislányként, ahogy apuka vagy anyuka kezét szorongatom. Várjuk a pöfögő, szikrákat magasba köpködő gőzöst, indulunk Budapestre. Apuka vasutas, és mi sokat utazunk vonattal. Ha venni kellet cipőt, ruhát, bármit, irány Pest, az Úttörő Áruház, vagy a Skála, de végig a Rákóczi úton  szebbnél szebb kirakatokban gyönyörködtünk.
Hol van az már... és hol van a vonat, ami elviszi a kecelieket Kiskőrösre, hogy ott átszállva a fővárosba utazhassanak! A valaha szép Vasútállomást eszi az enyészet.

Eh, vissza a jelenbe!  Kosaram telve illatozó bodzatányérokkal, már csak be kell ugranom a Spárba citromért. Cukor, citromsav van otthon, készülhet a szörp!
Ahogy hazaértem, jót nevettünk Zemberrel, mert gyűjtögetés közben a hajam tele lett a már könnyen hulló kis fehér virágocskákkal. Jót gondolhattak rólam, akik láttak!
Bekevertem két adagot, 10 kg cukrot  használtam fel hozzá, ez a mennyiség elég ebből, mert teszek még el mentaszörpöt is.

16-án minden más eseményt elhomályosított az az öröm, amit egy meghívó érkezése okozott! Ismét megyek a Parlamentbe!

17-18-án a szörpök üvegekbe, majd a polcra kerülnek.
Telefon Kiskunhalasra a Tüdőgyógyászatra, időpontot kell kérnem vizsgálatra, hosszú ideje el nem múló köhögési rohamaim okán. Nem is egyszerű ez! Felhívom a kórházat, ők kapcsolják a tüdő osztályt. Ott közli valaki, hogy 2-től 3-ig  foglalkoznak időpont kiadásával. Én két napig hívom őket, de nem veszik fel. Pénteken 2 után megint a központtal próbálkozom, ők ismét kapcsolják az osztályt. Ott megint csak nem veszik fel! A központ erre: " Persze, mert csak egyig vannak ott."
 Hát ezért nem vették fel napok óta. Ismételt próbálkozás már csak pünkösd után kedden lehetséges.

19-én Nyíregyházára utaztunk, Állatkert nézőbe, különvonattal.  Erről sokat lehetne írni, röviden csak annyit, nagyon fárasztó, de szép napunk volt.  Az Állatkert igazán állatbarát, ezt állapítottuk meg. Hatalmas területen, tágas kifutókban, jól ellátott, egészséges állatokat láttunk, földrészenként csoportosítva. A fókashow mindent vitt, nagyon-nagyon tetszett.
Hét órát töltöttünk ott,bejártunk, megnéztünk mindent, amit csak lehetett. Szó se róla, elfáradtunk, s mint egy vert hadsereg vánszorogtunk a vonatmegállóhoz. De megérte, nagy élmény volt!

20-21-én ünnepeltünk, pihentünk, regenerálódtunk.

2018. május 15., kedd

Május/1


Május hónap a családi összejövetelek ideje. Születésnaposok négyen is vagyunk, és egy névnapos is ebben a hónapban ünnepel.
Elsején Mónika unokahúgomat köszöntöttük a Szelidi-tónál, bátyámék nyaralójában. 

Hatodikán Zolika kisunokám elsőáldozása adott okot a nagy családi összejövetelre.


8-án, születésnapomon a Vadkerti-tónál, kettesben ünnepeltünk Zemberrel. Már korán reggel megindultunk tó körüli sétánkra. Kényelmesen, meg-megállva cirka két és fél órát gyalogoltunk. Számítottunk sok szúnyogra, de csak időnként rohamoztak meg bennünket, többnyire békén hagytak.

Sima, szélmentes volt a tó vízfelülete, a nádas sem suhogott. Ami a csenden átszűrődött, az zene füleinknek. Madárfütty, békakuruttyolás, egy-egy nagyobb vad törtetése a tó náddal benőtt részén… nyugalom, béke. Ide nem hallatszik a világ zaja, az acsarkodók egymásnak feszülése, a hamis próféták kinyilatkoztatásai, itt a természet törvényei uralkodnak.

A nádasból itt-ott vadkacsa úszott ki a nyílt vízre, majd lebukott, és méterekkel odébb bukkant fel újra, nyilván már nem üres beggyel.  Máshol a kacsamama egész fészekalja családdal indult reggeli úszásra. Gémek szorgoskodtak, hattyúk halásztak.

Mi pedig élvezettel lestük meg mindezt a csodát, s amit lehetett, le is fotóztunk.
A kisházhoz visszatérve rácson megsütöttük a húst, krumplit, hagymát, és pótoltuk a sétán elégetett kalóriát.


9-én a Szelidi-tóhoz vártak bennünket bátyámék. Szokás szerint frissen sült hallal fogadtak, aztán összevágtuk a nyárra szükséges bogács alá való fát. Jóízű beszélgetés, gyönyörködés a suhogó nádassal benőtt tó partján, babgulyás…  szép nap volt ez is.

10-e piacos és családi nap, mint minden csütörtök.

11-én Vadkerti-tavi program. Laci fiamék felajánlkoztak fűnyírásra. Mi már korán átmentünk, és Zuram megtette az előkészületeket a szabadtéri hússütéshez.  Ehhez a malachusit már előző nap bepácoltam, az ő reszortja a készre sütés. Módja van ennek, már alaposan kitapasztalta. Lassan, kis tűz fölött, hosszú ideig süti, így lesz finom, szaftos, és puha, a bőre pedig ropogós. A fűnyírásért ez a fizetség, na meg madártej, amit itthonról már jól behűtve vittem.  Hát… nem maradtunk éhesek, az biztos!


12-én délelőtt itthon süteményeket sütöttem, majd  Zoli fiamék ebéd meghívásának tettünk eleget.
 
13-n, vasárnap pedig mi láttuk vendégül az egész családot a tónál, születésnapi apropóból.  Tizenhatan jöttünk össze, négyen sajnos nem lehettek jelen.
Halászlé, fokhagymás sült amur és saslik került az asztalokra.  Desszert diós torta, csoki torta és karamellás sütemény egy tepsivel. Mind én készítettem, s ahogy a fogyasztásból láttam, jól sikerültek.


Nagyon szeretem ezeket a családi összejöveteleket, s hálás vagyok jó sorsomnak, hogy mindezt megélhetem.

Képek a tó körül:










2018. január 18., csütörtök

Rezümé Fitó Ica Csendhangok című kötetéről - Maróti György/2013.


Gondosan csomagolt, tapintásra is kellemes kötetet kaptam minap a postámmal: Fitó Ica Csendhangok című könyvét. (A gondos csomagolás, a jól érinthetőség Ica ízlését dicséri persze, de hát ez elvárható egy Tanító nénitől, ugyan kitől tanulhatnának a Gyerekek jó ízlést, ha nem Tőle? Ez a része hát a dolognak egészen természetes.)
Mit szokott az ember elsőre megnézni egy új, épp most kézbevett kötet esetében?
Hát a címet, a borító hátoldalát, a bevezető ajánlásokat, és – ha van – az előszót.
Valóban, találtam egy szép, lírai curriculum vitaet a hátoldalon, de ezt nem kellett nekem túl mélységben olvasni, elég jól ismerem Icát, már amennyire ember embertársát egyáltalán ismerheti: az elmúlt évek néhány jelentős - olykor tragikus - életfordulatáról rendre beszámolt nekem.
A bevezető ajánlásokat átfutottam, jószerivel előre meg tudtam volna jósolni, mi lesz bennük, és nem is csalódtam.
Aztán jó időre leakadtam a címnél: Csendhangok.
Nem határozott formában, de valamire nagyon emlékeztetett ez a szép cím, hát ezen tökölődtem egy ideig.
Mire?
Mire is?
Persze! Bármely szép, impresszionista kötet címe lehetne ez, jutott eszembe aztán, és evvel – gondoltam dölyfösen – már meg is ragadtam Fitó Ica írásművészetének lényegét.
Ica különös hangulatú író-költő: fantáziáját soha nem szabadítja rá olvasójára, tematikailag földjáró alkotó, mondhatnám, realista. A trükk ott van, hogy valósághű írásait olyan költőiséggel szövi át, költői képei, metaforái oly egyedien „icásak”, ábrázolásai annyira a pillanat megragadásának bűvöletébe vonnak mindenkit, hogy ettől impresszionisták.
Mintha a valóságot mindig valami kontúrokat, erős vonalakat elmosó tejüvegen, vagy mondjuk esőfüggönyön keresztül szemlélné, és úgy vetné papírra.
Három szóban: szépek, igazak és jók ezek az írások, vagyis a klasszikus művészetesztétika minden követelményének eleget tesznek.
Na jó, persze, bizonyítanom illik az állítást, miszerint Ica versei (mellesleg prózája is), a realizmus és az impresszió késpengéjén táncolnak. Habár: nincs ám akkora különbség, mint ahogy a vájtfülűek gondolni vélik, de rajta pajtikám, bizonyítsad!
Szavamra, találomra ütöm föl e szép Kötetet, és amit találok, azt elemzem: persze, úgy, hogy igazam legyen.
Másként hogy lenne igazam?
A sorsfelütötte vers címe: Bogárzó-part mellett
Jól van sors, legyen, remek verset választottál!

Bogárzó-part mellett
keskeny út kanyarog,
arra barangolok,
ha lelkem kavarog.

Susogó nád hangja
dombérozó szélben,
szinte gyógyír, balzsam,
nyugtatónak érzem.

Náderdő húrjain
muzsikáló dallam,
mintha lenne hárfa,
oly szépen szól, halkan.

Lehet ködös ősz, tél,
vagy tavaszi este,
lelkem csendesíti
lágy, nyugtató zene.

(Mellesleg még annyit: Ica aztán máskor  leírta ezt a folyócskát télben, „Jeges csendben” is.)
A vers – mint sejthető – a tájversek ciklusba tartozik, a Keceli pillanatok címet viselőbe.
Mert - hogy el ne feledjem - a gondos Fitó Ica nem csak gondosan csomagol, gondosan alkot, de gondosan szerkeszt is, írásait ciklusokba rendezi, és már maguknak e ciklusoknak a címénél is érdemes elgondolkodva megállni. (Ady köteteivel vagyok így, aki köztudottan a legtudatosabb kötetszerkesztő volt.)

Barangol, susog, muzsikál ez a vers, mely, ahogy az a tizenkilencedik századtól szinte kötelező, valójában tájversbe oltott alanyi, szubjektív líra.
Ballagását a finoman egyensúlyozott versdallamnak köszönheti: egy pillanatig sem tudja az ember eldönteni, hogy felező hatosokat, vagy jambikus trimetert olvas-e? Mindenesetre az ütemhangsúly pattogását ballagóvá oldják a jambusok.
Susogását a hangzósságnak köszönheti: sok a sziszegő és sok a folyamatosan ejthető zöngés hang. Az egyik suttog, mint a szél, a szellő, a másik ballag, mint a folyócska.
A tárgyiasságot, a plaszticitást a majd minden sorban meglévő jelzős szerkezetek, és a mozgékony, tömör, de soha nem túllihegett metaforák biztosítják. (Ez Fitó Ica másik nagy erénye: a klasszikus mértéktartás elve.)
No, és akkor az ígért bizonyítás!
Emlékszem, amikor először olvastam ezt a Verset – sőt, szerkesztettem be valahová, csak már arra nem emlékszem, hogy a Kaptárba-e vagy a Toronyba -, Ica küldött egy magakészítette fotót is, és kérte, hogy azt szerkesszem a vers mellé.
Azon a képen minden apró és minden nagyobb részlet éppen úgy volt, ahogy a versben, vagyis elmondhatom joggal a költeményről, hogy „verismo”, realista a javából.
Csakhogy megint: egyetlen éles kontúr, határolóvonal part és folyó, ködös ősz és tavaszi est között itt bizony nincsen.
Foltokat látunk, hangulatokat sejtünk, ahogy a legnagyszerűbb impresszionista művekből szoktuk meg. Ha egy szót kéne használnom e vers jelzőjeként, bizonyára az lenne: tünékenység.

Számlálhatatlanul sok törvénye van az Alkotásnak, de van egy fő, egy másíthatatlan, egy kardinális: semminek, amit épp eddig a művedig csináltál, nincsen súlya, nem számít, semmiféle érdemet nem szerzett létrehozójának. Csak ez az egyetlen, amit épp ma festettél, szobortál, írtál, komponáltál meg, csakis ez élettapasztalataid középpontja, képességeid, tetőfoka, tehetséged próbaköve.
És ezt – látom, olvasom, hallom - Fitó Ica tudja.
Na, és ez, éppen ez az impresszionista-realizmus (bocsánat az új esztétikai kategóriáért, ami persze létezik még attól, hogy most ötlöttem ki) lényege.

Most még a prózáról, mert szép Verseken kívül, számos prózai alkotást (elbeszélést, szösszeneteket, és egy dokumentarista kisregényt is tartalmaz a kötet).
Ha azt mondtam Fitó Ica lírájáról, hogy impresszív, akkor prózájára meg azt mondom: expresszív, és ezért – bár prózai formában íródtak – csak líra az is.