Egy régi emlék, temető-látogatás okán

Kisiskolás koromban történt.
Egyszer a tanórák végeztével olyan gyönyörűen sütött a tavaszi nap, hogy egy kis csavargásra csábított bennünket, felvégi gyerekeket. Na, nem tettünk nagy kitérőt, csak az egyenes Rákóczi utcát megtoldottuk egy bal kanyarral. Arrafelé ugyanis volt egy elhagyott, régi temető, ami nekünk igen-igen sejtelmes világ volt a sok buján nőtt bokorral, itt-ott még felelhető, de már üszkösödő, dőlt fejfával, a tavasz illatozó, vadon virágzó kis növénykéivel. (Ma már házak emelkednek ott, annak a helyén)
Le is dobáltuk a hátitáskát egy kupacba, és szétszaladtunk a szélrózsa minden irányába azzal a szándékkal. hogy mindannyian szedünk egy csokor virágot és hazavisszük édesanyánknak.
Én a szerényen nyíló kék jácintot találtam a legszebbnek, és jó nagy marokra valót letéptem, csokorba rendeztem, a hajamban lévő szalaggal össze is kötöttem, hogy még mutatósabb legyen. 
Miután már mindünk kezében illatoztak a csokrok, siettünk haza, nehogy szidást kapjunk az elmaradásért.
Ahogy benyitottam a kisajtót, boldogan és büszkén nyújtottam át anyukámnak a virágot a szokásos puszi kíséretében. Ő csodálkozott, de látszott rajta, szinte meghatódott, tehát örült neki. Mindjárt keresett is egy befőttes üveget, ami ilyenkor vázaként szolgált, és vízzel megtöltve gyengéden tuszkolta bele a sok virágszárat. Közben megkérdezte:
- Honnan van ez a szép virág, kislányom?
- A régi temetőből!- vágtam rá azonnal - Ott szedtük a lányokkal. Ha látnád, mennyi gyönyörű virág nyílik ott!- lelkendeztem.
Abban a pillanatban, mintha megfagyott volna a levegő, anyukám szeme szinte szikrákat szórt. Nem tudtam mire vélni, de megszeppentem. Éreztem, valami baj van.
Hát volt is, mert szigorú hangon megszólalt:
- Most azonnal visszaviszed ezt a csokor virágot! Hogy képzelted te ezt? Temetőből virágot lopni?!
-Hiszen nem loptam, senkié az már ott, csak elhagyott sírok vannak - mondtam halkan.
- Igen? Arra nem gondoltál, hogy az elhagyott sírokban sokan nyugszanak örök álmot aludva? Micsoda szégyen, hogy ilyet meg tudtatok tenni! Képesek voltatok letépni a sírokról a nyíló virágot! - ezt már kétségbeesetten, szinte kiabálva vágta oda, és én valóban elkezdtem nagyon szégyellni magam.
Kezembe nyomta a csokrot, és még lódított is rajtam egyet.
- Indulj, egyik lábad itt, a másik ott! Vidd vissza, és tedd a sírokra amit letéptél onnan! De azonnal!
Égő arccal kullogtam, kezemben a bűnjellel. A temető csendjét csak a méhek zümmögése törte meg lágyan, na meg az én lépéseim, ahogy száraz ágakra tapostam. 
Reccsentek, reccsentek, és fülembe dobolták: "lop-tad -a -vi-rá-got, lop-tad-a vi-rá-got"
Én gondolatban bocsánatot kértem az ott nyugvó sok ismeretlentől, és ide-oda lepakolgattam a már kókadozó fejű jácintokat. 
Akkor egy életre belém ivódott, hogy a temetőben a sírokról levenni, leszedni akár egy szál virágot is, szentségtörés. Bűn!
~o~
Ma kinn voltam édesanyámnál a temetőben.
Vittem friss, vágott virágot, nagyon szép most a dália a kertünkben.
Vázába rendezgettem, majd kicsit megritkítottam a nyíló petúniákat, letördeltem a felnyúlt, már elvirágzott szárakat. 
Akkor vettem észre! Hiányzik az erika virág, amit azért vittem ki, mert anyukám mindig nagyon szerette.
Valaki tövestől kiemelte és ellopta.

2012. okt. 1.