Leveles a május... /Geri Lalira emlékezem

 

 Geri Lali első sorban jobbról a harmadik

Úgy tíz éves lehettem, mikor Laliba szerelmesedtem. Szép, barna pofija, nagy kerek szeme ma is itt fénylik előttem. Tudta azt az egész osztály, hogy mi vagyunk a szerelmespár. Az esküvőt is eljátszottuk, a szünetben lagzit csaptunk. Hajamba virágkoszorút fontunk, Lalim karon ragadott, mögöttünk, mint vendégsereg, az osztály sorakozott.

A Zárda Iskola udvarán körbe – körbe vonult a népes nászsereg. Jelképesen esküvőre sétáltak a „vendég” gyerekek.

„Leveles a május, virágos a rét,

majálisra menni, jaj, de csodaszép.

Búzavirág koszorú,

ma senki sem szomorú….”

Énekeltük vidáman, mert így illik a lagziban. Ragyogott a menyasszony, és boldog volt a vőlegény… Csak Náci bácsi (így hívták Kovács Ignác tanító bácsinkat) könyörtelen sípja akadályozta meg a boldogító igen kimondását.

Felső tagozatban már csak barátok voltunk, Lalival.  Jólelkű, jószívű, nagyon becsületes fiú volt. Mindannyian szerettük.

Aztán…elszálltak az évek. Lali elkerült Kecelről, iskolái végeztével tiszti egyenruhában szolgálta a hazát.

Osztálytalálkozón ha összejöttünk, örültünk egymásnak, melengető érzés volt emlékezni a gyerekkori élményekre,  jókat nevettünk mindannyian!

Aztán egyszer (ma már sok éve) kaptam a hírt fekete gyászkeretben.

Elment Lalim, kis szerelmem, soha többé nem nevetünk már mi ketten…

Tavasz van megint. 

Könnyes szemmel nézem a virágos rétet, dúdolgatok egy régi szép emléket:

„…búzavirág koszorú.

ma senki sem szomorú…”