2017. május 7., vasárnap

2017. május 7.

Vasárnap

Tegnap nagy családi összejövetelen ünnepeltünk. Anyák napja, s az én születésnapom majdnem egybeesett, jó alkalom hát az együttlétre. Nagyon szeretem az ilyen napokat!
Már a készülődés is micsoda öröm! Végre kedvemre süthetek, főzhetek, az egész hét ennek jegyében telik.
Először a tervezés. Hosszú lista, mit akarok majd az asztalra tenni. majd jön az egyeztetés Zemberrel, aki leránt kicsit a földre, s realizálja az elképzeléseimet. Ami direkt szerencse, mert el sem tudnék annyi mindent készíteni, mint amit szeretnék. 
Így is hosszú a lista, jól meg kell szerveznem a munkát, hogy az ünnepi asztalra minden időben odakerüljön. 
De még mindig sikerült! A nagy család minden tagja megtalálja kedvencét. Mert hát... van, aki sült sertéstarja-párti, van, ki rántott velő függő, mi kisunokáimmal rántott csirkeszárny, sült csirke, sült kacsacomb fanok vagyunk,  de rántott gomba, hal is legyen. Na meg mindezek előtt vagy finom húsleves, vagy halászlé. Most igazi, hagyományos babgulyás, füstölt csülökkel, oldalassal és marhalábszárral került először az asztalra. 
Na és a sütemények! Mit sütemények, igazi sütemény-költemények! Ebben aztán kiteljesedem, nagyon szeretek sütni. 
Mondanom sem kell, senki nem maradt éhes. Vidám, szeretem-nap volt.
A mai nap már kissé könnyesre sikeredett. 
Régi anyák napjára emlékeztem, amikor én, a kisgyerek köszöntöttem édesanyámat.
Aztán olyanokra, mikor én, mint tanító néni terveztem meg, és tanítottam be anyák napi műsort. Micsoda izgalommal vártuk anyukáinkat a gyerekekkel! Erre én is meghívtam minden évben az édesanyámat, s köszöntöttem őt, mint minden gyerek. A műsort legtöbbször végigkönnyeztem, s annak végén boldogan öleltem meg a sajátomat. Mindez már emlék...
Ma a temetőben tudtam csak átadni a virágcsokromat, s ölelés helyett a könnyek jutottak nekem.
Este misére mentem, ahol az atya szentbeszéde alatt megint csak kicsordult a könnyem. (ahogy láttam, nem voltam ezzel egyedül)
Jobb szélen az első sorban egy anyuka birkózott ölében fickándozó,csacsogó kisgyermekével. "Milyen szép is ez"- gondoltam magamban - "anyák napján itt az egész család. 
"Engedjétek hozzám a gyermekeket!" - csengtek fülemben Jézus szavai. 
Gubik atya, a mi szeretett Misink is nagyon szerette, ha tele van az Újfalusi Templom kicsi gyerekekkel. Olykor csacsogtak, akár futkostak, játszottak az oltár körül, Misi pap haragudott, ha rájuk szóltak a felnőttek.
Ezek a gondolatok mind átsuhantak rajtam, amíg teljes figyelemmel hallgattam az atya beszédét az anyaságról, a sokunknak már csak szívében élő édesanyák hiányáról, a mindünk édesanyjáról, Máriáról...
Mindezt kicsit megfűszerezte az egyáltalán nem zavaró, de időnként hangoskodó kisgyerek. Anyukája egy idő után nyilván belefáradt a csitításra, mert kivitte egy időre kicsikéjét. Sajnáltam, hogy nem apuka vitte ki, mert időközben az atya megáldotta a jelen lévő édesanyákat. De az is lehet, hogy az áldás idején már újra visszajöttek, és a kismama is részesülhetett benne.
Megható, lélekemelő volt, - mint mondtam fentebb - és milyen jó, hogy eljöttem.
De történt valami a  mise végét jelentő áldás előtt.
Hogy jönnék én ahhoz, hogy bíráló szavakat mondjak Isten szolgájáról, nem is teszem.
De akik ott voltak, tudják, mire gondolok.

"Engedjétek hozzám a gyermekeket!" - mondta vala Jézus. 

Gubik atya, a mi szeretett Misink is nagyon szerette, ha tele van az Újfalusi Templom kicsi gyerekekkel.

Már ez is a múlt...

A tegnapi mise után azt gondolom kevesebb kismama hozza el a még csendben ülni nem tudó kicsikéjét.
Ha hozza is,
- az atya határozott kérésére - valahol hátul, a kijárathoz közel kell keresnie maguknak helyet.


 




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése