Vasárnap / aug. 17.

Minden kezdetben

ott rejlik a vég,

minden örömöd

fájdalommá ég.

Minden szép napban

ott lappang a baj,

minden mosolyod

fájdalmat takar.

Minden napsütés

sötétséget hoz,

minden szerelem

fájdalmat okoz.

Minden elmúlik

majd egy bús napon,

egyszer megszűnik

minden fájdalom.

 
Sok éve már, hogy írtam ezt a verset, de az igazsága mélységét mostanság nagyon tapasztalom .



Augusztus 17-e nagyon jeles nap családom életében. Sokáig, hatvan éves koromig örömnap,
négy éve aztán együtt  van jelen öröm és  fájdalom.
Ezen a napon  született édesanyám, és kisebbik fiacskám, Zoli.
Édesanyámat már csak gondolatban ölelhetem át. Nemrég értem haza a temetőből, ahol beszélgettem Vele. Vagyis én beszéltem, és hiszem, hogy ő hallgatta. Bár nem kell ahhoz oda sem kimenni, hogy érezzem, velem, velünk van minden pillanatban, minden mozdulatban, minden gondolatban, mégis odahúz a szívem. Rendezgetem a vágott virágokat, mécsest gyújtok és folyamatosan beszélek Hozzá.  Elmondom, hogy édesapánk mostanában nagyon keveset eszik, és lassan rajtam kívül már senkit nem ismer meg. Ha jó napjai vannak, akkor bátyámat és Zuramat felismeri, ilyenkor nagyon örülünk! Sokat, nagyon sokat alszik, de hála Istennek fájdalmakról nem panaszkodik. Ételt és folyadékot csak keveset tudok beleimádkozni, a gyógyszert, aminek beszedése mindig  fontos és pontos rend szerint történt, mostanság alig fogadja el.
Elmondom azt is, hogy vannak az unokái, akiket nagyon szeretett. Mesélek a dédunokákról. Milyen boldog volt mindegyik megszületésekor!
Elmondom, hogy tegnap együtt voltunk mind, úgy ahogy  régen nála. Tőle tanultam, mennyire fontos összetartani a családot, és mennyire fontosak az ünnepek.
Nagyon hiányzik, és mindig kérem, jöjjön éjjel álmomban, látogasson meg. Sokat is álmodom arról, hogy újra együtt vagyunk, ezt nagyon szeretem.

A másik születésnapos, a kisebbik fiam, Zoli.
Azon a nyáron, 1975-ben nagyon boldog kismama voltam. Nyár elején államvizsgáztam, már elég nagy pocakkal. Végre elérkezett az az idő, amikor végzettség szerint is pedagógus lettem.
Innentől csak a leendő kisbabámra, és az éppen első osztályba készülő Laci fiacskámra fordíthattam minden időm, figyelmem.
Azon a napon, 17-én vasárnap volt, és éppen Ilona köszöntő vendégeinkkel cseverésztünk, amikor kisbabám jelezte, hogy úgy gondolja, itt az idő a megérkezésre. Ennek egyre sűrűsödő fájdalom jelei voltak, úgy hogy nem sokat teketóriáztunk, fogtuk a már összekészített cókmókot, és vendégestől begyalogoltunk a Szülőotthonba. Ma már mosolygok ezen a díszes kíséreten, de tényleg így volt!
Hunyadi Józsiék segítették vinni a pakkot, én igyekeztem kilépni minél szaporábban, Lacika és Zember aggódó tekintettel figyeltek. Nem volt kocsink akkor még, hát szegény emberlánya így is eljut, ahova szükséges. Közben üzentünk édesanyámnak is, hogy tudjon róla, szül a lánya.
Ahogy beértünk, Tus doktor úr máris a szülőszobára irányított. Egyre sűrűsödtek a fájások, amikor Farkas Margit néni, aki anyukámék szomszédjában lakott, és takarított a Szülőotthonban, bejött hozzám, csendben a fülembe súgta:
- Icu! Ki bírsz még jönni a folyosóra? Itt van édesanyád, meg kéne nyugtatni, annyira aggódik!
Hát én fogtam magam, lekászálódtam az ágyról, magamra erőltettem a nyugodt mosolyt és kimentem, megnyugtatni, hogy nem halni, csak szülni készülök! Ó, mindig ilyen aggódó volt a drága, nem hagyhattam, hogy agyonidegeskedje magát.
Aztán visszavonszoltam magam, felmásztam az ágyra, és annak rendje-módja szerint hamarosan meg is érkezett a második fiacskám! Nem voltam meglepve, nem is számítottunk kislányra, annyira természetes volt, hogy nekünk csak fiunk lehet. Akkor még nem tudatták a kismamával a baba nemét, csak születésekor derült ki. Lánynévvel talán nem is nagyon készültünk.
Nincs annál nagyobb boldogság, mint a kisbaba születése, ha szerető családba érkezik, ahol már nagyon várják.

Régen volt, sok víz lefolyt azóta a Bogárzón...

Zoli fiamnak, édesanyámnak ( bárhol is legyen) boldog születésnapot kívánok!