2012. április 16., hétfő

Levél Odaátra

2008. január 2., szerda 18:06


Drága Lackó!

Soha nem írtam még Neked levelet, mert nem volt rá szükség. Hiszen mindig itt voltál közöttünk, mint a baráti társaság egyik oszlopos tagja.
Most sem így készültem...
Tudod, már meghívtunk Benneteket az idei szilveszterre, nálunk töltöttük volna barátok között az év utolsó napját....együtt, mint tettük ezt már oly sok év óta.
Valamikor fiatal kollégaként ismertük meg egymást, aztán váltunk a hosszú évek alatt barátokká.
Emlékszel, mikor egy régi - az iskolában tartott - szilveszterkor bemutattad az ifjú nejed? Igazán örültünk, hogy végre megjött az eszed, és feleségül vetted a gyermeked anyját! Még most is magam előtt látom, milyen boldogok voltatok...gyönyörűen táncoltatok...
Emlékszel, mikor építettük a házainkat? Milyen sokat jártunk segíteni egymásnak!!! Nem sajnáltuk a fáradtságot, nem kíméltük a testi erőnket...kellett az otthon, hiszen nálatok sorban jött a gyermekáldás.
Három lány...mennyit viccelődtünk ezen! De aztán végre megérkezett a várva-várt fiú! Együtt sírtunk Veled örömödben... És jó pár év kihagyással kopogtatott nálatok megint a gólya, jött a "véletlenke", ahogy akkor Ti mondtátok. Aztán egy "mégvéletlenkébb", akit legalább olyan nagy szeretettel fogadtatok, mint a többi gyereket. Milyen büszkék lehettetek! A gyerekek mind nagyon „jólsikerült", okos csemeték..
Azóta négy felnőtt már, diplomát szerzett, kettő még általános iskolás.
Emlékszel a sok vidám szüretre? Eshetett eső, süthetett nap, fújhatott szél, mi mindig jókedvűen dolgoztunk.
Tavaly meg, szüret nélkül, de szüreti végzőt tartottunk. Ugye, Te is milyen remekül érezted magad??
Mennyit énekeltünk!! Mennyit nevettünk!
Ki gondolta még októberben, hogy ez lesz a vége. Rajtad kívül senki.
Mert Te mondogattad,
mert Te érezted,
mert Te készültél.
Csak mi nem vettük ezt komolyan.
Azt láttuk, hogy baj van, a magunk módján próbáltunk is segíteni...de nem hagytad.
Amikor 52 évesen elveszítetted az állásod, minden megváltozott. Kicsúszott a talpad alól a talaj, és bár családod, barátaid melletted voltak, nem tudtál felállni. Nem hagytál magadon segíteni. Feladtad...
Megrendített bennünket a rettenetes hír közvetlenül karácsony előtt.
Elmentél.
Nem vártad meg az ünnepeket, nem jöttél szilveszterezni.
Nélküled mi sem csaptunk nagy ünneplést. Ki-ki otthon csendben, Rád emlékezve, gyertyát gyújtva töltötte el az év utolsó estjét.
Tudom, hogy velünk voltál.
Tudom, hogy velünk vagy.
A temetésen, bár előre semmi jele nem volt, egyszer csak szállingózni kezdett a hó... Te küldted..
.....Te küldted áldásodat ránk, akik ott sirattunk Téged. Látod Lackó, nagyon fáj nekünk, hogy elköltöztél. Annyira hihetetlen! Itt vagy még minden gondolatunkban, tele vagyunk élményekkel, emlékekkel..
És tele vagyunk lelkiismeret furdalással.
Most megint szembe jut az a vers, amit egy másik barát elvesztésekor írtam fájdalmamban:

Óh, Istenem!
Mondd, mennyi penitenciát
mérnek ott fönn a magasban
arra, ki nem tud
ellene tenni,
ha barátja
magát rombolja?

Bocsáss meg nekünk, hogy nem tudtunk még többet tenni érted!

Bocsásd meg, hogy nem gondoltuk komolyan, ekkora baj van!

Szeretettel ölellek.

Ica

1 megjegyzés:

  1. Amikor először olvastam ezt a levelet, határozottan emlékszem arra, hogy könnyeztem. Akkor még nem tudtam, hogy siet az idő és én is leülök majd, hogy megfogalmazzak egy hasonló levelet. Nehéz szívvel, könnyek között...

    VálaszTörlés