Kép a netről
/életkép a múlt század elejéről/
Tegnap még verőfényes napsugarak
küldték aludni az éjjel őrségben lévő csillagokat, ma hajnalban azonban már
fényük sem látszik át a ködön. Sötét, borús az ég, szitál valami, tán csak a
sűrű köd, de mintha hó is keveredett volna bele.
Nehéz csend ül a tájon, s ha
lett volna még levél a fákon, mozdulatlanságba merevedve talált volna rá a
hajnal, szellő sem rebben.
„Maradós lesz ez a nyirkos, csontig
hatoló”— vakarja meg fejét Gábor.
Ma is korán kelt, mint mindig, mióta az
eszét tudja. Tanyasi ember hasára nem süt a nap se nyáron, se télen, a tanyasi
embert a kakaskukorékolás ébren találja.
Ma éjjel egyébként sem aludt jól, ha
aludt egyáltalán valamennyit is. Sűrűn kinézett az istállóba, minden rendben
van-e, mert egyetlen tehenük hasas, és lassacskán várható az ellés ideje. Ha
jól számolja, igencsak itt a kétszáznyolcvanötödik nap. Figyelni kell a
jószágra nagyon, s ha úgy látja, hogy szükséges, azonnal szaladni kell, persze
időben, mert akkor tud segíteni az orvos. Józsi doktorral mindent megbeszélt
már, de nagyon izgul. Nem volt még borjúellés náluk, ifjú asszonyával az első
tehenet tartották.
Iparkodik a hajnali ködben az istállóhoz,
kezében a viharlámpával, de így is csak nagyon nehezen lát. Bogár, a fekete kutya
ott fut a lába mellett. Látni nem látja, beleveszett színe a sötétségbe, de
lihegését hallja, és szőre szinte súrolja a gazda lába szárát.
„Eriggy már odébb!”— lök egyet rajta
kicsit indulatosan, de mindjárt meg is bánja, mert szegény jószág ijedten
vakkant fel.
„Jólvanno” — simítja végig kérges
tenyerét az azonnal megbékélt puli bundáján, viszonzásul a kis jószág megnyalja
a kenyéradó kezet.
Julcsa tehén elnehezedve áll a karámban,
hatalmas, meleg szemei álmodozóan valahova a messzibe néznek. Nem evett már az
este, inni is alig ivott, nyilván érezte, hamarosan történik valami. Valami,
amit nem tud pontosan, hogy mi is az, de történnie kell, hiszen minden olyan
furcsa körülötte. A gazda is, né, tegnap este gondosan lemosta a hátulját, tőgyét,
hátsó lábait, és mennyit itt topog körülötte, de még Bogár sem ugrál fel a lába
szárára, mint azelőtt mindig. Halkan járkál most, szinte tisztelettel
kerülgeti. Friss, illatos alom van a patái alá szórva, jól esne belehemperedni,
csak nem biztos benne, hogy fel is tudna állni, annyira súlyosnak érzi a
testét. De, hogy itt a gazda, mégis csak meggondolja magát, már annyira húzza
lefelé a szinte földig lógó hasa, a feszülő tőgye.
Óvatosan — már amennyire lehet — lerogy a
zizegő szalmára, jobb oldalára dőlve kissé megkönnyebbül. Jól esik a fekvés.
Kicsit fészkelődik még, keresi a kényelmet, aztán megpihenni leteszi a fejét.
Bogár odasettenkedik hozzá, tisztes távolban leül, jelezve, hogy „Itt vagyok
ám, és vigyázok rád!”
Gábor elérkezettnek látja az időt, lám
jól mondta a napot Józsi doktor! Be is szalad a házba, hogy szóljon
asszonyának, keljen, hátha szükség lesz a segítségére, ne adj'Isten, még
orvosért is szaladni kell. Marika persze már talpon van, meleg teával várja
emberét, sőt a tűz is ropog a sparheltban. Ügyes menyecske ő, igazi tanyára
való.
Nagy izgalommal igyekeznek vissza az
istállóba. Julcsa addigra egyre idegesebben forgatja a fejét hátra a hasa felé,
hánykolódik. Egyszer fel is állt, de mégis csak jobbnak látta ledőlni, mintha
úgy könnyebbnek érezné ezt a furcsa állapotot.
Az ellés jelei mostmár csalhatatlanul
megmutatkoztak. Julcsa hasa két-három percenként megfeszül, és ilyenkor szinte
présel minden izma. Marika jól tudja, ezek már a tolófájások, hamarosan meg
kell jelennie a kis borjú patácskáinak. Ha ez így történik, nem kell senki más
segítség, mert akkor nem farfekvéses a kis jövevény.
Mindkettőjük homloka gyöngyözik, izzadnak
az idegességtől és aggódástól. Bogár is nyugtalan, már egészen az istálló
ajtajáig húzódott, füleit lesunyta, mert érzi, valami nagy feszültség van a
levegőben.
Gábor teljesen elérzékenyül, amikor
megjelenik a két kis pata, és Julcsa addig présel, míg az alsó lábszáracskák is
kinn vannak. Most kevés pihenő, ekkor elhatározzák, hogy segítenek a következő
fájáskor, gyengéd erőszakkal húzzák, segítik kifelé a kis életet. Közben
nyugtatgatják Julcsát, aki nem tiltakozik a jelenlétük ellen, s tán a
segítséget is jó néven veszi. Néhány tolófájás, a magzat már szinte félig kinn
van, és a következő nagy fájásnál kicsusszan a „csoda” Julcsából!
Szinte élettelenül hever a puha almon a
kisborjú, gyönyörű, egészséges jószág.
Gábor és Marika az átélt izgalomtól és
megkönnyebbüléstől meghatódva, könnyes szemmel ölelik meg egymást, sírva, nevetve
nézik, ahogy emelgeti kis fejét a jövevény. Kerül puha ruha a legszükségesebbek
megtörölgetéshez, gondos asszonykéz veszi kezelésbe az újszülöttet, a
férfiember pedig Julcsával törődik, aki tudja Isten honnan, de ösztönösen teszi
a dolgát, annak rendje és módja szerint megeszi a méhlepényt, majd elkezdi
megtisztítani kisborját.
Gyönyörű látvány, ahogy az anya
meghitten, gyengéden végignyalogatja kicsinyét, ezt már megnyugodva, kéz a
kézben nézi végig a gazdapár. Magukban hálát adnak Istennek a kis jövevényért,
és bizakodva néznek a jövő elé, mely tele van újabb tervekkel.
Mire fáradtan kilépnek az istállóból, egy
vékony fénysugárnak mégis csak sikerült áttörnie a ködfalat. Rámosolyog az ifjú
párra.
Üzenet van ebben a mosolyban, erőt és
reményt adó üzenet.
