2006-ben, egy tavaszi napon, tanóráim végén, magas,
szimpatikus úriember jelet meg az osztályom előtt. Bemutatkozott, ő Garádi
János, és elmondta, olyan személyt keres, aki jól ismerte Csengődy József tanár
urat, és még emlékszik rá. Mosolyogva válaszoltam:
„Akkor éppen jó helyen jár, vagyis jóhoz fordult. Nekem
osztályfőnököm volt négy évig a Tanár bácsi,– mi így neveztük – és túlzás nélkül
mondhatom, mélyen bent lakik a szívemben.”
Mivel aznap már nem volt több órám, így került időnk leülni
és beszélgetni. Elmondta, hogy Pécsen él, és egykori osztályfőnökének emlékét
keresi, akit ő nagyon szeretett és tisztelt. Mesélt a fiatal Tanár úrról,
meséltem az idősödő Tanár bácsiról. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot,
próbálunk tenni azért, hogy emléke ne merüljön feledésbe ennek a nagyszerű
embernek. Ígérte, adatokat fog küldeni Józsi bácsiról, aminek ő a birtokában
van, amiket a Jezsuita Rend bocsátott rendelkezésére, miután hozzájuk fordult.
Nemsokára kaptam tőle egy levelet, beváltva az ígéretét.
Levél és adtok.
A levél számomra nagyon értékes, és Garádi úr biztosan nem
veszi rossz néven, ha ezt a levelet is ideteszem ebbe az írásba. Hiszen szinte
minden Józsi bácsiról szól, minden mondatból a tanár iránti mély tisztelet
tükröződik.
Pécs, 2006. május 28.
Tisztelt Asszonyom! Kedves Ica!
Megköszönöm Önnek a kedves fogadtatást, a segítséget, amit
áldott emlékű
tanárunk, Józsi bácsi emlékének összegyűjtésében kaptam. Az
a nap és az a néhány óra, amit Kecelen töltöttem, életem egyik legboldogabb
napja.
Amikor elköszöntünk egymástól, kimentem a Pintér Művekhez,
és megtekintettem a haditechnikai kiállítást, Ott találkoztam Cserni Zoltánnal,
aki ott volt szolgálatban. Beszélgettünk, és ekkor derült ki, hogy Csengődy
Józsi bácsi őt is tanította.
Az érzelmi hatás olyan foka volt nálam aznap, hogy majdnem
elfelejtettem ebédelni. Csak Pécs előtt jutott eszembe, hogy enni kellene.
Ekkor már délután fél négy volt.
Itthon nekiláttam az elküldeni szánt anyagok
előkészítésének.
A borítékban vannak azok, amiket eddig sikerült megtalálni. Ezek
a következők:
1. A
régi osztálykép Józsi bácsival. Én a középső sorban vagyok, jobbról a harmadik.
2. Két kézzel írt anyag, amelyek a jezsuita központ kiadott
anyagainak a letisztázása.
3. Időskori képek Józsi bácsiról. Pannonhalmán készültek.
4. Kivonatok a rendtartomány nyilvántartásából. Az egyik
latin nyelven készült.
5. Egy osztálynévsor. Ez egy összemásolt anyag. Ugyanis
közben a két párhuzamos
Osztály között jelentős mozgás volt. Ezért van 57 név. Az
áthúzott nevek gazdái meghaltak.
6. Végül annak a levélnek a másolata, amelyet a Jezsuita
központtól kaptam.
Ami még vissza van, az a sírjáról készült felvétel lesz.
Egyelőre itt most megállt a tudományom. De csak egy kis időre. Mert
folytatásnak kell következnie.
Nálunk Magyarországon szép lassan háttérbe szorult az
emlékezet. Mintha divat lenne felejteni. És az emberek nem jönnek rá arra, hogy
a felejtéssel értékek tűnnek el. Ha elődeink is így tettek volna, ma már alig
lenne mit tanítania történelem órákon.
Ha rajtam múlna, Józsi bácsi emlékét a következőképpen
tudnám megőrzésre javasolni:
1. Emléktábla elhelyezése az iskolában.
2. Az iskola egy termének elnevezése Róla.
3. Egy emlékkönyvbe rendezni a Róla rendelkezésre álló
információkat.
Az emléktáblához anyagilag is hozzájárulnék.
De Kecel nem csak Csengődi Józsi bácsi miatt kedves nekem.
Úgy éreztem az utcákon járva, mintha otthon lennék.
Leányomnak, Andreának is elmondtam az élményeimet. Ez
sikeres volt, mert rögtön tervezett egy utazást Kecel városába. Ezt még ezen a
nyáron realizáljuk.
Kedves Ica!
Abban a reményben, hogy közös tanárunk és osztályfőnökünk emlékeinek
gyűjtésében még találkozunk, zárom soraimat.
Az a kérésem, hogy ha küldeményemet megkapta, jelezze ezt
nekem.
Kezét csókolja:
Garádi János
A levél, benne az értékes küldemény megérkezése után természetesen
válaszoltam Garádi úrnak. Jeleztem, hogy nagyon örülök a betervezett nyári
látogatásnak, amiről értesítsen időben, és a lakásomon nagy szeretettel várom
családjával együtt.
Ám a várt találkozás
egyelőre elmaradt, helyette ismét levél érkezett, de ez már december tájékán.
Pécs, 2006. dec. 18.
Kedves Ica!
Az év végéhez közeledve engedje meg, hogy Kellemes
karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánjak Önnek és Szeretteinek!
Szeretném még egyszer megköszönni, mindazt, amit elmondott
Osztályfőnökünkről.
Úgy terveztem, hogy még ez évben elmegyek Kecelre további
információkért, de nem sikerült ezt megszervezni. Így a következő évre marad a
látogatás.
Sajnos azt is el kell mondanom, hogy volt osztálytársaimat
nem érdekelte az, amit Józsi bácsiról összeállítottam. Ez ugyanaz a
közömbösség, érdektelenség, ami a pedagógusnapi programokat is elszürkítette.
Mellékelek egy fényképet Józsi bácsi sírjáról. Nyáron jártam
Pannonhalmán, és megtaláltam.
Ha ez a sír nem lehet Kecelen, ahol évtizedeken keresztül
dolgozott, tanított, akkor legalább fényképe legyen ott.
Mihelyt az idő engedi, újból felkeresem Kecelt, és újból
kérek egy óra beszélgetést drága Osztályfőnökünkről.
Egyébként az a májusi nap, amit Kecelen töltöttem, a
legfényesebb volt az egész évben.
Kedves Ica!
Kívánok Önnek és Szeretteinek sok boldogságot, egészséget,
sikereket!
Garádi János.
Íme hát a két levél, és egy paksaméta információ volt
tanáromról szeretett osztályfőnököm múltjáról. Mindazokról, amikről kisiskolás
koromban csak elsuttogott fél információim voltak, hogy tanár bácsi eredetileg
pap volt, csak valamiért idehelyezték Kecelre.
Nem, nem Tőle tudtam, tudtuk mi gyerekeke ezt, mert ő erről
soha nem beszélt az óráin.
De erről majd később.
Nézzük hát a dokumentumokat, melyeket Garádi úrnak
köszönhetek.
~O~
Két db. kézzel írt
anyag érkezett, amelyek a jezsuita központ kiadott dokumentumainak a
letisztázása.
Ezt Bikfalvi Géza a Jézus Társasága Magyarországi
Rendtartománya tagja juttatta el ebben a formában Garádi János úrhoz.
Az egyik kézzel írt anyagot legépelem, így tudom átadni
további olvasásra.
~O~
P- Csengődy József S. J.
Született 1909. szept. 26.Magyarcsernyén. (Torontál
vármegye)
A társaságba lépett 1924. szept. 27-én Kalocsáról, mint
ötödikes gimnázista.
Noviciátust Érden végezte. P. Müller Lajos mester
vezetésével.
1929-ben Kalocsán érettségizett. Kis skolasztikusként
1929-32 Szeged, filozófia. Majd Pécsett tanár-magister.
1935-39Teológia Szegeden.
Pappá szentelték Szegeden 1938-ban.
1939-ben latin-magyar szakos tanárkén Pesten végezte az
egyetemet.
1944/45 III. próba.
1945-48 tanár Pécsett.
1946 febr. 2-án tett utolsó fogadalmat.
A rend felszámolása után rövidesen Kecelen kapott tanári
állást az általános iskolában.
Itt lakott és tanított majdnem három évtizeden át,
nyugdíjaztatásáig.
(Még nyugdíjaztatás után is több évig, amíg magát erőben el
tudta látni- Tőlem)
1981-ben, miután testi és idegzeti állapota nagyon
leromlott, Pannonhalmára került a Szociális Otthonba. Itt élt haláláig, 1983.
aug. 11-ig.
A mi testvérünk nagyon sokat szenvedett ember volt.
Súlyos testi adottságokkal született e világra.
Gyönge fizikum, már fiatal korában gyomorbajok és idegzeti
terheltség jellemezte. Kétszer is átesett gyomorműtéten. Amúgy is nehéz
természetét ezek az adottságok még jobban kisarkították a közösség nehéz embere
volt valóban, és ezért is érzete azt, hogy őt kevésbé szeretik. Közbevetés: A
gyengéket ingyen instruálta Pécsen is.
Pedig a jó Isten igazán szerette Őt. Ez a kiválasztó szeretet
hívta őt s Jézus Társaságába. Minden nehézsége ellenére ragaszkodott a
Társasághoz, és kitartott benne.
Ezért kapta meg a papi hivatás és küldetés kegyelmét.
A szétszóratásban a külső körülmények miatt nem vett részt a
pasztorációban, de minden nap misézett, még betegen is.
A csendesszoba miséi
élete keresztjében adtak neki erőt. Tanácsait és lelki vezetését is sokan
igényelték, akik még évek múlva is szeretettel emlékeznek rá.
Ki kell emelni a tanári és nevelői elhivatottságát. Inkább a
kisebbekhez, a kamaszokhoz volt érzéke. Ez a korosztály nagyon szerette M.
Csengődyt, később P. Csengődyt. E vonalon teljes bedobással dolgozott, nekik
szentelte minden idejét, fáradtságot nem ismerve.
Kecelen generációkat nevelt, tudását, jóságát itt
kamatoztatta.
Nagyon jellemző volt vele végigmenni a Kecel utcáin.
Mindenki kedvesen köszöntötte, gyermekek, fiatalok,
felnőttek ezzel a köszöntéssel üdvözölték: „Kezét csókolom Tanár bácsi”.
Ez a bizonyítéka annak, hogy ez az ember mindegyikük
lelkében nyomot hagyott.
Szerzetei, papi, tanári élete ilyen gyümölcsöket termett.
Nem lehet említés nélkül hagyni édesanyjához való szép
kapcsolatát. Ez a szentéletű és áldozatos lelkű asszony volt fia támasza,
erősítője életében és halála után is. Hiszen ő nagyon jól ismerte Józsi fiát.
Nem egyszer mondta: „Sokat imádkozom anyámhoz, főleg nehéz
óráimban, és ő a legsötétebb pillanataimban mindig megfogta kezemet az égből.”
Ha igaz Alfred Dalp atya mondása:
Ha valaki a szeretet és jóság egy kis morzsáját szórta is el
a világon, és ha valaki az igazság és világosság e két fényét lobbantotta is
fel életében, már nem élt hiába.”…. minthogy az ő mondás igaz, akkor P.
Csengődy József nem élt hiába, mert ő nem csak morzsákat adott, hanem a
szeretet és jóság kenyerét is szelte, fellobbanó fények mellett maradandó
világosságot is gyújtott a lelkekben.
Íme így telnek meg az elején említett száraz életrajzi adatok
élet-tartalommal.
E küzdelmekben és homályban élő ember számára már nagy az
örök világosság, és a sokat szenvedett, de kellően meg nem értett ember bírja
már az örök nyugodalmat, Jézus Szentséges Szívét, akit ő nagyon szeretett és
hirdetett.
Következzék egy hiteles, kézzel írt dokumentum, a Jezsuita
Rend tagjától, Faragó- Hevesi Tamástól:
~O~
„Bikfalvi Géza könyve készülő kiadványában, melynek címe, a
„Magyar jezsuiták történeti névtára 1853 – 2003.” Csengődy József életrajza
így jelent meg magyarul és latinul:
A harmadik dokumentumban időskori képeket kaptam Józsi
bácsiról. Pannonhalmán készültek.
~O~
Garádi úr elküldte az ő osztályának képét és az
osztálynévsort is.
Nézzük:
„A régi osztálykép Józsi bácsival. Én a középső sorban
vagyok, jobbról a harmadik.”-így a kép küldője, Garádi János
~O~
~O~
Gondoltam, ehhez a dokumentumhoz hozzáteszem az én régi
osztályképemet, hadd álljon a fiatal Csengődy József mellett az általunk ismert
Józsi bácsi, aki 1960-64-ben volt osztályfőnökünk.
Ezt a képet elküldtem Garádi úrnak is válaszlevelemben.
Ezekkel a képekkel elérkeztünk Kecelre, ahol a mi tanár bácsink
közel három évtizedet töltött el. Nagyon sok osztálynak tanította a magyar
nyelv és irodalmat, és nagyon sok osztálynak volt osztályfőnöke, nem is
akármilyen. Csak abból tudok kiindulni, ahogyan hozzánk viszonyult, ahogy mi
megismertük a négy év alatt. Bár nem jól mondom, mert Józsi bácsi nem engedte
el a kezünket a ballagás után sem, sorsunkat figyelemmel kísérte. Ha kellett
segített, ha kellett, ha úgy hozta sorsunk, akkor még a rosszallását is
kifejezte. De erről majd később.
A mi osztályunkat 1960-ban kapta meg. Vegyes osztály, nagy
létszámmal és több túlkoros gyerekkel is. Mint az őt jól ismerő rendtárstól
olvastuk, éppen ez a korosztály volt, akikkel Józsi bácsi jól tudott bánni. Ő
nekünk nem egyszerűen a tanárunk volt, annál sokkal több! Minden családot
meglátogatott, minden család gondját-baját megismerte a négy év alatt, és ahol
tudott, segített. Nekünk nem a vezetéknevünk volt, amin Ő szólított bennünket,
helyette mindenkinek adott egy becenevet, ami aztán egész életünkben megmaradt
mindannyiunk emlékezetében.
Ha neveket akarok idézni, akkor ilyenek jutnak eszembe:
Pite, Tike, Koma, Bogi, Fici(ez én lennék), Csuma, Kinca, Sztrocsa, Kecsi, Gigi… sorolhatnám, mind-mind ő adta nekünk. Szeretett bennünket,
ezt éreztük a törődésén. Nem ölelgetett ő bennünket, nem kedveskedett, tette a
dolgát. Ha kellett csendesen beszélt, de sokszor még kiabált is, ha olyat
tettünk, ha rosszalkodtunk. Ám mindig átjött a szeretet a felemelt hangon is.
Akkortájt egyikünk sem volt túl jó anyagiak között, de mégis
volt közöttünk néhány olyan gyerek, aki kifejezetten nagyon szegény volt,
akiknél a napi kenyérszükséglet is csak szűkösen adatott meg.
Ciri, és Sz.Teri, rájuk emlékszem, hogy a tanár bácsitól
minden nap kaptak egy saját készítésű szendvicset, mert otthonról nem jutott
uzsonnára. De ott volt a szeme mindenkin, és észre vette, ha valaki
nélkülözött, nem maradt el a segítség.
Hozzánk, a családi házba sokszor eljött a tanár bácsi. Nem
múlhatott el disznótor vagy névnap, hogy őt ne hívták volna meg a szüleim. Sok
más családnál is mindig szívesen látott és hívott vendég volt. Hiszem, hogy bár
egyedül élt, soha nem volt magányos. Mindig gyerekek vették körül és azok
családjai szinte családtagnak tekintették. Ma már tudom, Isten szolgájaként
egyébként sem lehetett magányos, de Isten szeretete ember szeretettel párosult.
Ha nem hozzánk jött, csak elment a ház előtt, mert éppen
arra volt dolga, akkor csak bekiabált a kapun: „FICI!”- és repült a kapun
keresztül egy csomag cukor, vagy egy csoki szelet.
Ilyen volt ő.
Az osztály nagy létszámú volt, mégis, tanulmányi előmenetele
látványosan javult ötödiktől kezdve. Ennek érdekében nagyon sokat tett. Minden
délután tanulószobát tartott, ahová elvárt bennünket. Mi úgy tudtuk, ő nem
kapott ezért semmi anyagi juttatást, gyermekszeretetből tette.
Ingyenes volt nekünk, de elvárta és szigorúan meg is
követelte a rendet, a csendet tanulás alatt, és ki is kérdezett bennünket.
Megtanultunk susogva beszélni, mert az nem volt tilos, hiszen olykor egy-egy leckét meg kellett beszélnünk
egymással is. Ha valamit nem értettünk, ő elmagyarázta. Földrajzot, verset,
történelmet, rendre fel kellett mondanunk.
Sokunk neki köszönheti a jó tanulmányi eredményeket, mert ő
kihozta belőlünk, ami csak képességeink szerint lehetséges volt.
A magyar nyelv és irodalom persze a legkedvesebb tantárgya,
ezt éreztük. Szerettem ezeket az órákat. Azt gondolom, későbbi vonzódásom az
irodalomhoz innen eredeztethető. Hogy sokat szavaltam diákkoromban, ezt is Neki
köszönhetem. Észrevette, hogy van affinitásom hozzá, és segített értelmezni,
példát adott a vers előadásához, felkészített egy-egy szavalóversenyre. Persze sok másik osztálytársammal is ugyanígy
tett.
Nagyon szép emlékeim vannak arról, amikor nyaranta,
augusztus közepén megtisztelt azzal, hogy néhány más osztálytársammal együtt
segítségei lehettünk abban, hogy Kecelre kerüljenek a következő tanév tankönyvei.
Ez úgy történt, hogy a tanács lovaskocsijára reggel felültünk, és
átkocsikáztunk Kiskőrösre a Járási Hivatalba, ott osztották ki minden iskolának
a szükséges könyvmennyiséget. Mikor a tanár bácsi átvette, kicipeltük a sok-sok
könyvcsomagot a kocsi platójára, és indultunk vissza. Ekkor már jó meleg volt a
flaszter, fák nem szegélyezték az utat. A Vádéi Iskolánál mindig megálltunk,
ott lepakoltuk a nekik járó mennyiséget, kicsit átmosakodtunk, lehűltünk, majd
indult a fogat tovább. A Kék Iskola egyik termébe aztán behordtuk a
könyvkupacokat, osztályonként sorba rendeztük. Még mindig az orromban van az új
könyv varázslatos illata! Egy ilyen úton készítette Józsi bácsi rólunk ezt a
képet, ahol a lovaskocsi hátuljában utaztunk, mi segítségek.
A képen Bogi, Fici(ez én) Pite, a Kispite, és Gigi
Szép napok voltak ezek!
Azt, hogy a tanár bácsi pap, csak szóbeszéd szintjén tudtuk
mi gyerekek. Sokszor elhívott a Rákóczi utcai kis albérleti szobájába egy-két
társammal együtt, ha korrepetálásra volt szükségünk. Az is előfordult, amikor
mentem hazafelé, mert erre vitt az utam, kiszólt az ablakon, behívott, mindig
volt cukorka, vagy egy darab csoki a fiókjában. Az íróasztal hosszú fiókja tabu
volt, de milyen a gyerek, bizony belekukucskáltam én, és láttam ott szép,
kerek, nagy ostyákat. Tudtam hogy, mire való, mert láttam a templomban hasonló
nagy ostyát úrfelmutatáskor. A tanár bácsi tehát tényleg pap és misézik is
otthon - állapítottam meg.
Egyszer még az is előfordult, hogy magunkra hagyott
néhányunkat, és hát.. szégyellem bevallani, de kissé megdézsmáltuk az
ostyakészletet. Annyira kínálták magukat a szép, kerek ostyák, hogy
elrágcsáltunk belőle párat. Vagy nem vette észre a tanár bácsi, vagy csak nem
tette szóvá, ezt nem tudom, de sokáig meg voltunk szeppenve az eset után,
féltünk, hogy kitilt a szobácskájából bennünket. Nagy megkönnyebbülésünkre a
feledés fátyla borult az esetre.
Én talán életem legnagyobb film-élményét köszönhetem a tanár
bácsinak.
Elkért szüleimtől, és egy másik osztálytársammal, Virághalmi
Elemérrel együtt,
- akinek szintén vasutas volt az édesapja, tehát ingyen vonatoztunk
- felvitt bennünket Budapestre. Akkor került az országba a Bambi c. film és még
csak a fővárosban adták a moziban. Életemben nem felejtem el, annyira tetszett!
Máskor Kalocsára vitt magával egy egyszerű vasárnapon.
Néhány családhoz benéztünk a főutcán. Arra emlékszem, a tanár bácsit mindenütt
nagy szeretettel fogadták, marasztalták is ebédre, de ő nem fogadta el
ezt. Mikor már nem volt több
meglátogatni való család, akkor elsétáltunk az Érsekkertbe, és ott vett
magunknak valami harapni valót, kicsit sétáltunk, nézelődtünk és indultunk
vissza a vonathoz.
Valahogy akkor olyan természetes volt Vele lenni, nem
kerestük az okot, miért-miért se, hogy ilyen sokat együtt voltunk. Családtagnak
éreztük, hiszen osztozott a családok örömében, gondjában.
Amikor aztán nyolcadikban a továbbiakról kellett
gondolkodni, ő szépen, okosan elrendezett mindent. Kecelen akkor indult egy
gimnáziumi osztály. A jobb tanuló gyerekek szüleinél igyekezett elérni, hogy
ide, helybe írassák be őket.
Egyrészt, mert így olcsóbb volt a taníttatás, és a szegény
családok könnyebben fel tudták vállalni, másrészt annak volt a híve, hogy a
gyerek legyen közel a családjához, lássanak rá szülei. Magam is e gimnázium
tanulója lettem. A szeme persze továbbra is rajtunk volt, a családdal sem
szakadt meg a kapcsolata.
Még emlékszem, az első udvarlómat is kitárgyalta anyukáékkal,
kifejtve, hogy igen-igen korainak tartja a fiúzást. Nem mondom, hogy egyet
értettem akkor vele!
A gimnáziumi évek alatt kiderült, hogy Tihanyi Ildi,
édesapja nyomdokába lépve, orvosnak készül. Mivel a tanár bácsi latin szakos is
volt, hogy megkönnyítse Ildinek a felkészülést, indított egy – mondanom sem
kell - ingyenes latin szakkört. Én is jelentkeztem, jártam szorgalmasan és
csipegettem fel a morzsákat, mert a nyelv tanulásában már nem voltam annyira
szorgalmas. Mégis nagyon hálás vagyok a mai napig ezekért az órákért, hiszen
egy nagyon kicsi mégis csak ragadt rám,
ha más nem, a szállóigék, mondások, amiket ma is haszonnal olvasgatok.
Én nem jártam haza ebédelni, mert eléggé messze laktunk az
iskolától, és nem értem volna vissza gyalog a tanulószobára. Volt, hogy a
közelben lakó nagyszüleimnél ebédeltem, vagy éppen elrágtam egy kiflit egy Mackó
sajttal.
Egyszer előfordult, hogy az emelet egyik termében a
nyolcadikosok elkezdtek néhányunkat táncolni tanítgatni. Ehhez persze énekelni
is kellett. Nyilván megbolygattuk az iskola fenséges csendjét, mert az igazgató
bácsi rátámadt a tanár bácsinkra, hogy a tanulószobásai randalíroznak és ez
tűrhetetlen.
Ennek az lett a vége, hogy a tanár bácsink kitiltott
párunkat egy hétre a tanulószobáról.
Ekkora szégyent!
Már nem tudom, hogy értem haza, égett az arcom, és tartottam
is a szüleim haragjától, ha elmondom, mi történt. Lassan bandukoltam, húztam az
időt, de egyszer csak elfogyott az út. Otthon rögtön látták rajtam, valami
nincs rendben, el sem tudtam volna titkolni. Anyukám, már dühösen emelte rám a
kezét, amikor váratlanul benyitott a tanár bácsi. Persze, még jobban megijedtem, hogy mekkora
nagy vétséget követtem el, ha személyesen is eljött megbüntetni az
osztályfőnököm.
De nem ez történt. Csendes hangon, mosolyogva elhúzott az
anyai szigor elől, a térdére ültetett, úgy beszélgetett szüleimmel. Elmondta,
hogy muszáj volt valami büntetést kitalálni, mert az igazgató bácsi ezt
követelte. Amúgy is szálka volt a tantestület szemében, hogy valaki csak úgy
ingyen foglalkozik a gyerekekkel, vigyázni kell hát nagyon, ne okozzunk
feltűnést, nem kövessünk el semmi olyat, ami más tanároknak esetleg nem
tetszik. Tudja ő jól, hogy nem tettünk semmi rosszat, de meg kellett tennie
ezt.
Ezen esemény után soha nem tettem olyat, amiért a tanár
bácsi megszidott volna. Azaz, dehogyis nem tettem, olyat tettem, amit tán sosem
bocsátott meg.
Ezt is elmesélem.
Mivel az általános iskola épületében kapott helyet a
gimnázium összesen két osztálya, így mindig a mi tanár bácsink szeme előtt
voltunk. Figyelt ránk. Ha rosszat hallott, fülön csípett bennünket, ha jót,
akkor megdicsért.
A családokkal továbbra is szoros kapcsolatot tartott, így
nem egyszer előfordult, hogy nagylánykodván, mikor udvarlóval mentem haza a
moziból, a tanár bácsi ott volt nálunk. Alaposan szemügyre vette a fiút, aki
hazakísért, majd kifejtette szüleimnek, korai ez még, nincs itt az ideje annak,
hogy udvaroltassak, mert elvonja figyelmem a tanulásról.
De az történt, hogy nem csak udvaroltattam, hanem bizonyos
családi okok miatt, de elég hirtelen úgy döntöttünk az udvarlómmal, hogy
összeházasodunk. Amikor ez a döntés született, akkor negyedik év elején
voltunk, még tán szeptemberben. Persze híre ment gyorsan, hogy Fici férjhez
megy. Csengődy tanár bácsi, amikor ezt a nevelői szobában meghallotta, onnan
kirohant, és be a mi osztályunkba! Éppen tízóraiztunk. Én megláttam a felém
bőszülten rohanó tanáromat, felpattantam a helyemről és hátra szaladtam a
teremben. Én azt hiszem, ha akkor nem futok el, irgalmatlanul felpofozta volna
a menyasszonyt. Így csak kiabált, már igazából nem tudom, mit, de nagyon dühös
volt.
Mire én az iskolából hazaértem, otthon is állt a bál, a
tanár bácsi rettenetesen leszidta a szüleimet, kérdőre vonta őket, hogy
egyezhettek ebbe bele.
Az én anyukám - és sok más szülő is így gondolkodott – úgy
tartotta, akkor kell a lányt adni, amikor kérik. Így hát tanár bácsim nem tudta
meggyőzni anyukámat, és persze engem sem. Akkor, na akkor nagyon haragudott.
Mai eszemmel megértem, és tudom, hogy nem volt tán helyes
dolog tizenhét évesen férjhez menni, hogy jogos volt a tanárom felháborodása.
Neheztelése ellenére sem engedte el a kezem. Ott volt az
esküvőmön, ott a lakodalomban. Fényképezte az ifjú párt, majd meg is kaptuk a
fényképeket. Petőfi összest kaptam tőle ajándékba, két kötetes, bőrkötéses
gyűjteményt.
Amikor befejeztem esti tagozaton a gimnáziumot és
leérettségiztem, ő volt az egyik az elsők között, akit erről értesítettem.
Jó sorsomnak köszönhetem, hogy az iskolám visszavett, vagyis
alkalmaztak képesítés nélküli nevelőnek. Kicsi korom óta az volt az álmom, hogy
tanító legyek, és ez megadatott, nagyon boldog és tettre kész voltam.
Akkor az én tanár bácsim már nyugdíjasként a Solymár iskola
egyik szobájában lakott, én meg ott kaptam osztályt. Ő nagyon sokat beült az
óráimra, nézte, mit-hogyan csinálok.
Felvettek Bajára a Tanítóképző Intézetbe, na akkor, s miután
lediplomáztam, éreztem, mintha tán megbocsátott volna, de ebben nem vagyok
olyan biztos. Közben két fiam is született, és ő néha meglepett egy-egy
látogatással, de ez egyre ritkult, ahogy egyre nehezebbé vált a mozgása.
Aztán a tanár bácsi 1980-ban elkerült Kecelről. Mi úgy
éreztük, hazament, hiszen Pannonhalmán a szeretetotthonban viselték gondját
haláláig.
Osztálytalálkozóinkon mindig szóba jött, hogy egyszer egy
busszal elmegyünk Józsi bácsi sírjához, de ez sajnos eddig csak terv maradt.
Most itt van előttem a kapott kép, a sírhely, ahol nyugszik.
Az isten áldja meg halálában is!
Amikor ismerőseim és osztálytársaim meghallották, hogy írok Róla,
egy-két mondatot eljuttattak hozzám. Néhányat idézek:
Kothencz Ági:
„Szia Icám! Örülök, nagyon szép dolog, hogy Józsi bácsiról
írsz. Azt hiszem, én is azt tudom Róla, amit Te is. Csupa jót. Többször eljött
hozzám, mikor születtek a gyerekeim, mindig megjelent. De levelet írt a
diplomaosztómra, az esküvőmre, de ott volt, amikor Anyukám elment, akkor is.
Képeket kért a gyerekeimről, azokat is ott őrizte, ahol a tanítványaiét.”
Benyákné Fejes Teri:
„Én nagyon szerettem, igaz hogy mikor rossz jegyet kaptam
tőle,akkor jött hozzánk, és elmondta anyáméknak, hogy többre vagyok képes! Attól
független nagyon jó tanár volt.
Szegényről mindig eszembe jut a zsíros kenyér. Már itt
laktunk, és hetente legalább 2-szer eljött, de mindig csak zsíros kenyeret
fogadott el vörös hagymával.”
Kovács Ilon: „Mindig nagy
szeretettel gondolok a Tanár bácsira. Pannonhalmán egyszer megkerestük a
sírját.”
Petrécs Eszter: „Egyik kedvenc
Tanár bácsim volt, Isten nyugosztalja.”
Kovács Gáborné:
„Engem is tanított egy rövid
ideig. Betegsége miatt más vette át a helyét. Emlékét én is őrzöm, nyugodjon
békében”
Hát ilyen volt ő, így emlékeznek
rá a keceliek.
Idézem azt a pár mondatot, ami a
jezsuita központból érkezett, s amit bár fentebb már olvashattunk, de azt
gondolom, ennek az írásnak méltó befejezése.
„Ha igaz Alfred Dalp atya mondása:
Ha valaki a szeretet és jóság egy kis morzsáját szórta is el
a világon, és ha valaki az igazság és világosság e két fényét lobbantotta is
fel életében, már nem élt hiába.”…. minthogy az ő mondás igaz, akkor P.
Csengődy József nem élt hiába, mert ő nem csak morzsákat adott, hanem a
szeretet és jóság kenyerét is szelte, fellobbanó fények mellett maradandó
világosságot is gyújtott a lelkekben.
Íme így telnek meg az elején említett száraz életrajzi
adatok élet-tartalommal.
E küzdelmekben és homályban élő ember számára már nagy az
örök világosság, és a sokat szenvedett, de kellően meg nem értett ember bírja
már az örök nyugodalmat, Jézus Szentséges Szívét, akit ő nagyon szeretett és
hirdetett.”
Azzal a reménnyel adom ki kezem közül ezt a gyűjteményt,
hogy egyszer talán Garádi János úr javaslataiból legalább egy teljesül, melyet
szívvel-lélekkel én is támogatok:
1. Emléktábla elhelyezése az iskolában.
2. Az iskola egy termének elnevezése Róla.
3. Egy emlékkönyvbe rendezni a Róla rendelkezésre álló
információkat.
Tóth Lászlóné Filus
Ilona
Kecel, 2013. február 5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése