Ma busszal voltam Kiskunhalason.
Odafele igazán megtisztelve éreztem magam, hogy kizárólag miattam gurult a busz!
Vagyis senki más utas nem volt, csak én. El is gondolkodtam, drága út ez
a volánnak, mert én meg ingyen utazom már.
Hazafelé aztán egész
más volt a helyzet. Már a pályaudvaron feltűnt, milyen sokan gyülekeztek.
A diákoknak éppen vége a tanóráknak, mindannyian igyekeztek haza. A busz bent
állt az indulási helyén, de még sofőr nélkül. Egy csoportba verődve ácsorogtunk
az első ajtónál. Úgy alakult, hogy szinte legelöl toporogtam... először.
Körülöttem sok vidám fiatal.
Szeretem a fiatalokat.
Szeretem a vidámságukat, a nyíltságukat, szeretem még a különcségeiket is.
Elnéztem milyen szépek, ápoltak, igényesek. Nekem tetszik a fiúk olykor
meghökkentő, de ápolt frizurája, tetszik a lányok - iskolában régen
elképzelhetetlen - sminkje. Szemceruza, körömlakk vagy műköröm, egy-egy
piercing. Egyik lányka felnőtt nőket lepipáló színharmóniában igazán látványos
egyéniség. Piros táska, hozzá ugyanolyan színű rúzs, és körömlakk. A másik
többféle színűre festett hajával vonta magára figyelmem.
Én azt gondolom, nincs ezzel semmi baj, ha emellett elvégzik becsülettel a
kötelességeiket is, vagyis kellő szorgalommal tanulnak.
Szóval egyre többen
ácsorogtunk a busz mellett, vártuk a sofőrt, nyissa ki az ajtót. Én nem tudom,
hogy történt, de teljesen észrevétlenül egyre hátrább kerültem az ajtótól,
vagyis azon kaptam magam, már egész hátul állok, és a gyerekek mind elém
kerültek. Sebaj, így még jobban szétnézhetek közöttük.
Felszálláskor negyed
magammal zártuk a sort. Másik három utas hasonló korú velem. Mire feljutottunk
a buszba, már minden fiatal ült, s csak hátul a leszálló ajtónál volt egyetlen
hely, ahova - hallgatólagos megállapodással - közülünk a korban legidősebbnek
látszó hölgy ült le.
Azaz volt, illetve lett
volna még két hely pont ott, ahol megálltunk, s ahol leült az idősebb hölgy. Ő
bökött meg, és mutatott rá a másik oldalon ülő fiúra, aki a kettes ülésen belül
ült, a külső ülésre pedig felpakolta a valóban elég nagy táskáját. Én csak
intettem a fejemmel, hogy "nem", vagyis nem fogok szólni neki.
A hölgy csak nem állta ki, odaszólt a fiúnak:
" Az a táska!"
A fiú értetlenül kapta
ki a füléből a fülhallgatót.
" Mi van vele?"
"Csak fogja a
helyet! Más meg nem tud leülni! Ezért szólni se kéne, magadtól is
eltalálhatnád!" - mondta elég éles hangon a hölgy.
"Tőlem...!" -
kapta és indulatosan lecsapta lába közé a táskát a fiú.
A hölgy aztán nekünk:
" valamelyikük üljön oda!"
Ősz hajú útitársnőm így
" Nem ülök! Nekem ne tegyen szívességet!" - mutatott az
egykedvű fiú felé.
A köztünk álló férfi is visszautasította, s magam is sértett büszkeséggel
emeltem föl a fejem, s markoltam meg még jobban a rudat, el ne dőljek egy-egy
kanyarban.
Kicsit jobban
szétnéztem, hát a fiú mögötti kettes ülésen is egy személy utazott. Egy igen
alacsony termetű kislány, szőkésbarna lófarokkal, az ő fülében kék színű
fülhallgató, igen jól állt a pofijához. Ő minden kétséget kizáróan kinyilvánította,
hogy nem óhajt útitársat maga mellé, mert a szélső ülésre ült, táskáját pedig a
belsőn utaztatta.
Hármunk közül a
büszkeség csorbulása nélkül én ülhettem le elsőnek, mert a már ülő hölgy a
második megállónál leszállt.
Imrehegy felé közeledve
azon gondolkodtam, valamikor milyen sokszor eljátszottuk tanítványaimmal,
hogyan kell udvariasan átadni az ülőhelyet az időseknek. Most meg azon már meg
sem rökönyödünk, hogy egy busznyi fiatal közül ez senkinek sem jut eszébe. Már
az a tét, hogy a szabadon marad helyekre engedik-e leülni a felnőtteket a megfáradt
gyerekek.
Aztán elkezdtem
reménykedni, hátha leszáll Imrehegyen a két gyerek. Valahogy úgy éreztem, megkönnyebbülnék,
ha kiderülne, hogy ez a lányka, és ez a fiú nem keceli lenne.
Többen is leszálltak,
de ők nem. Még keserűbb lett a szám íze. Az ősz hajú ismerősöm is leülhetett
végre egy megüresedett helyre, s csak ennyit mondott nekem kényszeredett
mosollyal:
" Ma már ez a
divat. Megváltozott a világ!"
Igaza van, sajnos,
valóban nagyot változott.
Kecel központban aztán
leszállt az alacsony, szőkésbarna lófarkas, kék fülhallgatós kislány, és az
erős testalkatú, drapp nadrágos fiú is.
Néztem utánuk az
ablakon keresztül…Vajon melyik keceli családok szeme-fényei ők? Sejtik-e a
szülők, hogy szeretett csemetéjük jó úton jár afelé, hogy önző, másokra nem
figyelő felnőtté váljon?
