Erőtlenül ülsz, soványan, hajlottan, hogy észre vegyél, elébed hajoltam. Ami körötted van, már nem is nézed. fénytelen a szemed... nagyon messze réved, hova nem kellene ahova - mint mondod - vágyódsz már, szeretnéd, ne legyen több gondod. „ne tedd még” - biztatlak- „emlékezz a szépre, hisz oly gazdag a múltad” „az csak a múlt”-súgod -, „de mondd, mi a jövő... ...egyenes az út a sötétbe vivő...” "Hiszen egyenes az, mióta születtünk” - érvelek halványan- „és e szép kort meg sem érik, hányan...” mosolyod erőtlen, könnyed is megcsillan, egykor vidám éned múlt ködébe illan.
Erőtlenül ülsz, soványan, hajlottan, hogy megöleljelek, hozzád hajoltam.
Köszönöm Bakkné Szentesi Csillának, hogy elkészítette ezt a videót!
***
Nélküled-ünnep/ naplóbejegyzés
2011. április 23., szombat 18:25
Hazudlak magamnak
Magamnak hazudlak, hogy vagy nekem.
Reggeli kávém mellé idehazudlak, ahogy aggódva kérdezed:
„Csak nem vagy beteg kislányom, olyan sápadt a színed"- mondod.
„Dehogy! Múló fejfájás" - nyugtatlak, mint mindig.
Hazudlak magamnak.
Idehazudlak mellém az ünnepi készülődésbe is. Tudod! Sok a dolgunk.
Holnap jönnek a gyerekek, hozzák a kis dédikéket.
Mennyire szeretted őket!
Lackót,
az elsőt. Valamiért mindig vele álmodtál, zavaros, rossz álmot. Folyton
elveszítetted és kerested őt. Ezért ébren is nagyon féltetted, csupa
aggódás voltál, nem éri-e valami baj.
Toncsikát, a kis cserfest alig
vártad, hogy megölelhesd, hallgathasd a csacsogását. Milyen boldog
voltál, mikor megtudtad, hogy ezt a nevet adják neki, a dédipapáét és a
fiadét, Antal.
Nikikét, a nagyon várt kislányt, akivel Zoli unokád
ajándékozott meg. Gyönyörű lányka, sötét haját és jó barna bőrét tőled
örökölhette.
Damjánkáért mennyit imádkoztál! A Jóisten segítségét
kérted éjjel - nappal, hogy a korán érkezett kisbaba életben maradjon.
Szemed száraz nem volt azokban a hetekben! Később is beleszőtted minden
fohászodba a sok gonddal bíró Mónika unokádat és a betegségekkel
küszködő, de azért cseperedő Damjánkát.
Csak remélem, hogy Kicsi Zolika, a most öt éves dédikéd valamennyire emlékezni fog rád. Az őt nagyon szerető Ilona mamára.
Itt leszel velünk holnap! Nem ünnepelhetünk nélküled.
Tőled
tanultam meg az ünnepek tiszteletét. Te voltál az, aki megmutattad,
mekkora összetartó erő a családban az anya. A kis családi ház mindig
hazahívott bennünket az ünnepeken.
Most én folytatom, úgy teszek, ahogy tőled tanultam.
Magam köré gyűjtöm a családunkat. Gyerekeket, unokákat.
Sokat fogunk beszélgetni Rólad, mintha itt ülnél a szoba közepén, a kis dédikkel körülvéve.
Mint azelőtt mindig.
~o~
Egy éve
Azon a hajnalon
mérhetetlen fájdalomtól
fuldokoltam némán,
míg feladtam rád ruhád,
a mennybe menőt,
illőt,
melyben Isten előtt megjelenhetsz.
Azon a hajnalon
sötétség borult
a házra.
Kihunyt a legfényesebb csillag.
Sírtunk, ahogy az árvák sírnak.
2011. okt. 21
~o~
Hiány
Hamu alól felparázsló, égető hiány
szántja rögösre napjaim.
Hiába nézek magasba föl vágyón,
felhő kékjén, fátyol fodrain
csak kondenzcsíkot húzó gép repül.
De álmomban barázdák simulnak,
Csillaglényed fénye rám terül.
2011. szept. 1.
****
Fáj - vers
Fáj-utakon gyakran ösvényt vágok,
szél süvítés hóesés között,
dércsipkékből gyűjtöttem virágot,
fagyott-könnycsepp masnival kötött.
Fáj-utaknak állomása hantod,
égi csended burka rám terül,
elsiratom mély titokba' tartott
hiányod, mit vonszolok belül.
Jégpáncél ölelte fáj-virágok,
gyászszalagokat cibál a szél,
magányosan, kifosztottan állok,
hallgatom, mit fagyott rög mesél.
Könnycsepp gördül dermedt rózsaszálra, fáj-szorítás enged, csendesül... fejfán vacog mécses láng magánya, kék égen fehér galamb repül.
2011. febr. 6.
***
Új év kezdetén/2011.
Életfám ágai ismét szaporodtak,
s kéretlen rám köszönt az új...
az első év, mit nélküled élek.
Nélküled, de veled.
Mert benne vagy minden
sejtemben.
Minden gondolatomban,
tettemben rád ismerek...
Te és én már örökre egyek.
Én vagyok az anya
és én vagyok a gyermek.
Viselős-féltőn
magamban cipellek.
Ha tükörbe nézek,
megtört fáradtan,
te nézel vissza rám,
szomorú szemű édesanyám.
***
Túl friss még a hant
Túl friss még a hant s a fájdalom,
hogy írni tudjak rólad. Itt érzem kezembe simuló, reszkető ujjaid szorítását, látom könnyben úszó szemed, ahogy elmeséled álmod. Ritkán sírtam előtted, hogy ne aggódj értem. Folyhat már a könnyem, nem látod.
2010. nov. 29.
***
Fehér viráglepel
Tavasz óta dédelgetted, s
a kora őszi napsütésben
együtt bimbóztuk a
fehér krizantémokat.
Beszéltél hozzájuk:
„Szép nagyra nőjetek
halottak napjára!”
Így lett.
Most fehér viráglepel
borul kertedre, és
sírodra.
2010. nov. 3.
Krizantémok anyukám kertjéből
***
Annyira kevés
fájdalmat palástol
tettetett jókedv
sírásba hajlik
torzult nevetés
mit érted tehettem
annyira kevés
2010. nov. 6.
***
Ma így hiszem/ naplóbejegyzés
A napokban csendesen olvasgattam hangulatomhoz illő írásokat, verseket. Az "elmúlás" szó nekem ma nagyon fájó. Benne van a "soha vissza nem térő", a "hogyan lehet elfogadni az elfogadhatatlant"-kérdés, Benne a mélységes fájdalom, és benne a hála a "mindigmellettemvolt" édesanyám hosszú életéért. Hála azért, hogy nehéz hónapjaiban, heteiben, napjaiban és utolsó óráiban vele lehettem, és kicsit törleszthettem a sok jóért. Elgondolkodtató, vajon mi is a fontos, az igazán fontos az életben. Én azt gondolom, igaza van annak, aki azt írta nekem, az elmúlás, szerettünk elvesztése -a fájdalmon túl- jobbá tesz bennünket. Ma így hiszem.
2010. október 25., hétfő 07:05
***
Lélekharang
Lélekharang szól fájdalmas, síró hangon, elmúlást kongó. Soha nem múló bánat lelkemben.
***
Elhagyott/naplóbejegyzés
21-én éjjel kettőkor édesanyám végleg elaludt.
Azt hiszem, most lettem igazán felnőtt. Nagyon fáj.
2010. október 22., péntek 06:34
***
Könyörgés
Ne indulj el, még ne,
ne engedd el kezem.
Ne hagyd, hogy a bús ősz
magával cipeljen!
Nem adhatod még fel
legyél erős, kérlek!
Mély, fájó sóhajod
ne küldd még az égnek,
ne jöjjön az angyal
jaj, ne jöjjön érted!
Imám szálljon csak föl,
könyörgésem, melyben
magamnak, magunknak
egy kis időt időt kérek.
Nem adhatod még fel,
nem mehetsz el! Nézz rám!
Nélküled megcsonkult
fa vagyok,
szomorú szemű
anyám.
2010. 10. 19.
****
Csendes áhítatban
Anyám
megfáradt karjait
ölébe ejtve,
csendes áhítatban
üldögél a virágoskertben.
Reszkető ujjai között
rózsafüzért morzsol.
Imádkozik,
vagy csak úgy sorolja
bánatát az Úrnak,
megtört szeméből
gyémántcseppek hullnak.
2010. ápr. 19.
***
Megint elestél
Megint elestél.
Bedagadt bokával,
tehetetlenül fekszel.
Vérömlenyeid hiába jegelem,
nem segít,
a fájdalom felkúszik
lelkedig.
Gond-barázdált arcodról
pergő könnycseppjeid
nem győzöd törölni
reszkető kezeddel.
Ó, Istenem!
Bármit megtennék érted,
hogy könnyítsem
nehéz öregséged,
anyukám.
Ilyenkor van idő és alkalom arra, hogy
rendezgessem az elmaradt dolgaimat. Így az egész évben fiókok mélyén
lapuló emlékek is előkerülnek. Az egyik polcról régen eltett, a feledés
jótékony homályába merült tárgy akadt a kezem ügyébe.
Kicsi tárgyacska ez, de szívem összefacsarodik látványától!
Egy díszesen kifaragott, színes, kis minaret formájú, fából készült
szelence. Tudod, olyan lecsavarható kupolával. Belül picike üvegben
rózsaolaj.
Huszonhat éve kaptam ajándékba egyik
tanítványomtól. Törökországban volt szüleivel, onnan hozta. Előttem van
örömtől ragyogó pofikája, ahogy átnyújtotta nekem kis maszatos kezével.
Ritkaság volt ez akkortájt, meg is szagolta az osztály minden tanulója!
S bár Jancsi elég eleven fiú volt, aznap a boldogságtól, hogy adhatott, madarat lehetett fogatni vele.
Őrzöm
ezt a becses ajándékot... Ritkán nyitom ki, hogy a tartalma, mely oly
könnyen elillanó, sokáig tartson... Csak beleszagolok, és gyorsan
visszazárom. Szomorúan látom, hogy már csak az üvegcse alján van egy kis
rózsaolaj.
Szeretném hinni, hogy a megszökött
illatok felszállnak az égig! Hogy eljutnak Jancsihoz, aki már tíz éve az
égi utakat járja azzal a motorral, amelyet úgy szeretett, s amely a
halálát okozta egy kanyarban az országúton.
Az ember kidobta
őt a robogó kocsiból, az ablakon keresztül. Az előbb még a tenyerében
melengette, most meg egy türelmetlen mozdulattal kihajította..
Jeges félelem lett úrrá rajta, érezte, halálra ítélték, a vesztét akarják.
Reménytelenül,
csalódottan meglapult az út szélén, mozdulni sem bírt. Nagyon gyengének
érezte magát, könyörögve nézett az oda-odahajoló száraz
fűszálra...talán ő segíthetne.
Csak egy kis meleget adó táplálék! Csak ennyi, mit remélt, hogy ne pusztuljon el azonnal.
Szerencséje
volt. Egy fuvallat odalökte hozzá...megkaparintotta. Jól eső érzés
töltötte el, reménysugár, hogy talán mégsem fagy meg így elhagyottan.
Még-még egy száraz levél és már egyre jókedvűbb lett.
Elmosolyodott...táncolni támadt kedve.
Pörgött-forgott
piros kis szoknyácskájában. Szellő, ha megérintette, hol itt, hol ott
tűnt fel pajkos játékával. De sajnos gyengécske volt, esendő, és
vágyakozó.
Erősebb szellő elől engedelmesen elhajolt, ám érezte, utána felállva egyre csak gyarapszik.
A
sziszegő szél megtépázta, földre kényszerítette, de annak elmúltával
egyenes gerinccel, megnőtt önbizalommal, megerősödve táncolt tovább.
Érezte magában az erőt, érezte a vágyat, a csillapíthatatlan éhséget, ami egyre csak űzte, űzte tovább.
Előbb
csak a száraz avar hódolt be neki és ő boldogan magáévá tette. De ettől
még inkább vágyakozó volt és éhes. Már nem találta elégnek a zörgő
leveleket, többre vágyott.
Ott! Igen, ott az erdő! Az csak igazán a neki való! Attól félelmetes és hatalmas lesz! Megállíthatatlan.
Kidobták! A vesztét akarták, mikor igenis alázatosan szolgálta az embert.
Még, hogy el akarták pusztítani! Majd megmutatja ő mire képes!
Lassan, de biztosan haladt célja felé.
Már nem félt, megnőtt az önbizalma. Tudta, hogy képes lesz rá.
Előbb
csak a vékonyabb gallyakat kezdte tapogatni, körüludvarolta őket,
nyaldosta, szeretgette mielőtt beléjük harapott volna. Erőt adtak... de
nem eleget.
Konokul, egyre dühösebben vetette rá magát a vastagabb ágakra, azok jajgatva adták át magukat neki.
Ő pedig könyörtelen ragadozóvá vált, belemart mindenbe, majd felcsapott diadalmasan!
Már tudta, nem állja útját semmi, senki.
Ezalatt robog a kocsi az országúton. A rádió bekapcsolva, éppen híreket mondanak.
„Erdőtűz
van Bács-Kiskun-megyében. Bócsa mellett a fenyves erdő lángokban áll. A
környező települések tűzoltói emberfeletti erővel igyekeznek
megfékezni, amelyet minden valószínűség szerint egy járműből kidobott
égő cigaretta okozott. A kár óriási."
-
Micsoda emberek vannak! - szólt oda feleségének fejcsóválva a
cigarettázó sofőr és egy jól irányzott mozdulattal kipöccintette az égő
csikket az ablakon.
