Szept. 21. / vasárnap

 A múlt héten újra elhatároztuk , hogy kemény diétára fogjuk magunkat. 
Mindenzöldséget-bele káposztaleves, az az igazi, olvastam az interneten. 
Mint írták, veri a Norbi update-et is!
Jó, hát mellé az a kis kolbászos gombapörkölt, na meg másik nap a rántott gomba finomság, még belefér.
Tónikám biztatására, és a káposztaleves kiegészítőjeként szombatra, vasárnapra sült halat terveztünk be. Már pénteken fölpucoltam, alaposan be is irdaltam, hogy ne legyen gondunk a szálkákkal, valamint bepácoltam sóval, borssal, fokhagymával.
Szombaton csak ki kellett sütni, s hogy ne csak magában legyen, készítettem hozzá krumplipürét és isteni salátát. Ennek anyaga a kertből került ki. 
Egy nagy céklát, pár szép sárgarépát, és almát lereszeltem, daraboltam hozzá szálzellert, só, bors, kis cukor, némi ecet (most drága a citrom, egyébként azt szoktam) és be a hűtőbe. A sütőben pirítottam még diót, ezt is darabokra vagdosva belekevertem, amellett, hogy finom, nagyon egészséges is.



Így azért a diétás leves utáni felhozatal némi vigaszt nyújtott nékünk a nagy fogyókúrában.
Ma délelőtt kihasználtam, hogy Zember nincs itthon, elkerekeztem a Fejes boltba egy kis ebédkiegészítőért.
Hát... A káposztalevest elő sem kellett vennem, mert főztem húslevest, így lett leveshús is.
Készítettem rakott zöldbabot is, ez fantasztikus lett!
Ott volt még fele sült hal is a fele salátával.
Kissé szorongtam, mit szól Zember, mikor megérkezik éhesen, diétás levesre óhajtkozva. Persze, ahogy belépett, az illatok már árulkodtak, s az ő arckifejezése nem megkeményedett, sokkal inkább ellágyult.
Becsületesen végigettük a repertoárt, és igen meg voltunk elégedve sanyarú, diétás sorsunkkal!
Nyilván a mérlegeléssel már nem leszünk ennyire :)

Tegnap a temetőben anyukámnál nagy meglepetés ért. Három gyönyörű, tenyérnyi nagyságú csiperke gomba nőtt a petúniák alatt. Tudom, hogy butaság, de arra gondoltam, anyukánk tudja, hogy bátyámmal mostanában sokszor gombászunk... és hát ezt adta tudtunkra. Eh...  hiányzik nagyon.

 Mostanában apukám kis könyvecskéje foglalkoztat.

A hadifogolytáborból hozta magával, Dániából.

Kemény kötése elég viseltes, kívül egy pecsét rajta: UNNA

Tintaceruzával, édesapám szép régies írásával telis-tele van írva versekkel.

Versekkel melyek ott születtek, távol a hazától, távol a szeretteiktől. Hogy ki írta? Édesapám-e, vagy más, és csak ki-ki lemásolta, mindegy is.

Annyi szomorúság, annyi fájdalom, annyi vágyakozás van bennük! Most, hogy megkaptam ezt a féltve őrzött családi ereklyét, kipötyögtem a gépemre, szinte szavanként kibetűzgetve a már nagyon halvány tintaceruzás írást. Bevallom, megkönnyeztem szinte mindegyik verset. Azt gondoltam, ha már írok naplót, itt a helye ezeknek a verseknek. Számomra érzelmi értékük van, másnak talán a történelmi hitelessége miatt lehetnek érdekesek ezek a versek.

Kordokumentum 1945-ből. 
Időutazás ez már nekünk. 
Az első oldal, ízelítőnek:

A vers gépelve: ( 2. oldalon folytatódik)

Élő halottak

Ássák a sírt, nagy temetés készül

Sok ezer magyar ravatalon ül.

Imára kulcsolják görnyedt kezüket,

Szívükben lángol a hazaszeretet

Oh ti otthon lévő szegény magyarok,

Kiknek hírül vitte a szennyezett torok

Meghaltak! Nincs kint több magyar

Csak egy kevés, ki hazamenni nem akar

Kár tovább várni magyar édesanyák

Meghaltak rég a vitéz katonák.

Úr Isten, hogy meg nem őrültetek

Vagy talán olyan is van köztetek.

Meghaltak igen, otthon azt mondják

Üzentek a hős honvédek, szegény katonák

Nincs több magyar, ki haza mehetne

Pedig ha volna Istenem, jó lenne.

Ha tudnátok, hogy húszezren vagyunk

Kik élünk és menni akarunk

Ha tudnátok, miért tagadtak minket

Idegen népnek eladtak bennünket!

Ássák a sírt, nagy temetés készül

Sok ezer magyar ravatalon ül.

Imára kulcsolják görnyedt kezüket,

Szívükben lángol a hazaszeretet.

Unna, 1945