Megjelent

Nagyon szép karácsonyom volt!

Túl a boldog családi együttléten, egy rég dédelgetett álmom is teljesült, átadhattam szeretteimnek a még szinte nyomda-meleg könyvet, ami Csendhangok címmel jelent meg.

A kötet első részében a már e-könyvként megjelent Ilonca kisregény található.

Így, aki jobban szereti a könyv illatot a számítógép barátságos duruzsolásánál, kezébe veheti, elolvashatja.

Édesanyám, Ilonca élettörténete a XX. század húszas éveiben kezdődik, és átíveli a századot.

Megírni nekem ezt fájdalmas gyönyörűség és kötelesség volt, édesanyám kért meg rá.

Felkutattuk bátyámmal a család korabeli képeit, melyekkel még hitelesebb, láthatóbb ez a nehéz-szép sors.

A 250 oldalas kötetben olvashatók még családi, iskolai történetek, életképek Kecel és környékéről, novellák és versek.

Mindaz és mind úgy, ahogy megéltem, megélem és látom a világot magam körül.

Kicsi gyermekkorom emlékei épp úgy megtalálhatóak benne, mint felnőttkorom megélt eseményei, a dolgos, keceli ember nehéz sorsa, vagy örömei.

Írásuk közben hol sírtam, hol meg a nevetéstől folyt a könnyem. Átéltem, átélem, lelkem szűrőjén átengedtem.

Bízom benne, hogy az olvasónak is telik annyi öröme benne, mint nekem telt.

                                                                    ~0~

Ajánlások a kötethez

A Csendhangok válogatás, mely összegyűjti az írónő
asszonylelkének finom rezdüléseit, családért, tanítványokért,

barátokért, természetért.
Őt olvasva megtelik a lelkünk azzal a melegséggel,
mellyel megjeleníti nehéz sorsú édesanyját, majd a vidék
változó, cseppet sem gondtalan, mégis vonzó, színes világát,
saját életének tükrében.
Szavait idézve: „virág-gyermekkorom rétjének szélére” – repíti,
viszi az olvasót magával – az elbeszéléseiben is lírai
visszatekintéseivel és vallomásaival folytatva – a múltból
jelenbe vivő szép életút megismerésére: 
„A tisztáknak minden tiszta” – prózáktól a lélekhang költeményekig.

 Pápay Aranka

     ~0~

Ruder Jana honlapján olvasható:  http://rojtok.hupont.hu/362/csendhangok-konyvajanlo

  ~0~

A kötet megrendelhető:

fitoica@gmail.com 

Süssünk mézeskalácsot!

Több éve elmúlt már, mikor is olyan jó helyet találtam a karácsonyfa díszeknek, hogy évekig nem kerültek elő. Akkor szorult helyzetemben életemben először sütöttem mézeskalácsot, hogy valamelyest tompítsak Férjuram rosszalló tekintetén.

Ő a felelőse ugyanis a karácsonyfa feldíszítésének, mert akkor én már nagy sürgés-forgásban vagyok a konyhában.

Na szóval, akkor úgy gondoltam, csak azért is legyenek díszek a fán, igaz, nem a csili-vili gömbök, a jégcsap alakú égők, mert azok a Bermuda háromszögnek estek áldozatául.  (Férjuram elég gyakran emlegeti a Bermudát, ha valami eltűnik nálunk. És hajaj, egyre több minden eltűnik)

Mindezt csak bevezetőnek szántam, magyarázatnak arra, miért is vált szokásommá, és elengedhetetlenné a mézeskalács sütése.

Ma már megvannak az elveszett karácsonyfa díszek is, ám semmiért ki nem hagynám ezt az élményt!

Mert kéremszépen, ez alkotás! Úgy is mondhatnám, hogy művészet.

Pont ugyanaz a sürgető, kicsit feszült érzés hatalmasodik el rajtam karácsony közeledtével, mint mikor muszáj megírnom valamit.

Nos! Már éppen itt az ideje a  sütésnek. Megvásároltuk a mézet, finom aranysárga akácméz várakozik a polcon.

Sorakoznak a mézeskalács fűszeres zacskók. Ezt készen vásárolom, nekünk bevált.

Liszt, cukor, tojás, margarin mindig akad itthon.

Az a jó, hogy szakaszosan lehet a munkát elvégezni, napokra beosztva.

Az én jól bevált receptemet írom most le. Valahonnan kaptam, vagy találtam a neten, már nem tudom. Tény, hogy többféle receptet kipróbáltam az évek során, de családom tagjai, és főleg unokáim ezt szeretik legjobban. Ez nem az a puha mézes változat. Sütés után kemény, szép sima a teteje és nagyon jól ki  lehet díszíteni. Karácsonyfa dísznek kiváló, és ropogtatni sem utolsó dolog.

Én annyit készítek, hogy szinte egész évben rájárnak a kicsik (ha jól el tudom dugni magunk elől).

Szóval a recept, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek:

Hozzávalók:

25 dkg cukor

25 dkg margarin

50 dkg méz

Ezeket egy lábasban összemelegítem. Nem forralom fel, csak legyen jó meleg, folyós.

1 kg lisztet, 2 mézeskalács-fűszerkeverékkel, 2 kk szódabikarbónával, 2 tojással, és a kihűlt masszával összegyúrom.

Nagy adag lesz, én ennek is a többszörösét készítem.

Erre a napra nem is jut több tennivaló, mert a masszát beteszem a hűtőbe és egy egész napig állni hagyom.

A következő reggel frissen ébredve, (két kávé után) kezdődik a nagy munka, a sütés!

Én úgy szoktam, hogy kiveszek egy jó maréknyi adagot a hűtőből, a többit ott hagyom.

Gyúródeszkán vékonyra nyújtom, és a kedvenc formákkal kiszaggatom. Sütőpapírral kibélelt tepsi(k)be rakom őket szép sorjában. 

Ilyenkor,  sütés előtt már kiélhetjük a kreativitásunkat, díszíthetünk kedvünkre!

Diót, zizit, mákot, színes cukorkákat tehetünk rá, nagyon jól mutat.

Én legtöbbször a tetejüket tojással megkenem, és zsupsz a sütőbe!

180 fokon, 5-6 perc alatt elkészülnek.

Így néznek ki:

Ha minden begyúrt anyag már kisült, akkor ismét pihenőre veszem a dolgot.

A harmadik művelethez hangulat kell! Karácsonyig megjön az is. Ha egyszer hozzákezdek  a díszítő hadművelethez, akkor képes vagyok egyfolytában éjfélig is „alkotni”.

Ezt szeretem a legjobban!

Ehhez tojásfehérje és porcukor kell, egy-két csepp citromlé vagy ecet jót tesz neki.

Egy fehérjét elkezdek kavargatni(nem felverni, csak főzőkanállal szép, nyugodtan, egyirányba, körben) és adagolom hozzá a porcukrot. Meglepően sokat felvesz.

Keverem, keverem, adagolom, adagolom mindaddig, amíg olyan állagú nem lesz, hogy a kanalat kiemelve belőle fonalat képez a massza. Na ekkor jó!

Előkapok egy kisméretű nejlonzacskót, belekanalazok annyit, hogy bekötve marokba tudjam fogni, kiharapok az egyik csücskéből egy picike darabkát, épp csak annyit, hogy vékony szálban tudjam nyomni belőle a fehér csíkot. Kényelmesen elhelyezkedem az asztalnál, és jöhet az alkotás!

Bal kézben a díszítésre szánt alak, jobb kezemben a zacskó és kedvemre díszítek.

Ha megtelt a mellettem lévő gyúródeszka kész termékkel, akkor beviszem a szobába, ott már az asztal fehér abrosszal takarva várja a száradni akaró gyönyörűségeket.

Másnapra a díszítés száraz, ilyenkor gyorsan el kell csomagolni mindet, és megfogadni, hogy csak karácsonykor vesszük elő! Különben kezdhetjük a munkát elölről!

Az enyéim ilyenek:

Ha kedvet kaptál, süsd meg te is!

Az idén segítségeim is voltak!

Régimódi történet

Kép a netről



/életkép a múlt század elejéről/

Tegnap még verőfényes napsugarak küldték aludni az éjjel őrségben lévő csillagokat, ma hajnalban azonban már fényük sem látszik át a ködön. Sötét, borús az ég, szitál valami, tán csak a sűrű köd, de mintha hó is keveredett volna bele.

      Nehéz csend ül a tájon, s ha lett volna még levél a fákon, mozdulatlanságba merevedve talált volna rá a hajnal, szellő sem rebben.

      „Maradós lesz ez a nyirkos, csontig hatoló”— vakarja meg fejét Gábor.

      Ma is korán kelt, mint mindig, mióta az eszét tudja. Tanyasi ember hasára nem süt a nap se nyáron, se télen, a tanyasi embert a kakaskukorékolás ébren találja.

      Ma éjjel egyébként sem aludt jól, ha aludt egyáltalán valamennyit is. Sűrűn kinézett az istállóba, minden rendben van-e, mert egyetlen tehenük hasas, és lassacskán várható az ellés ideje. Ha jól számolja, igencsak itt a kétszáznyolcvanötödik nap. Figyelni kell a jószágra nagyon, s ha úgy látja, hogy szükséges, azonnal szaladni kell, persze időben, mert akkor tud segíteni az orvos. Józsi doktorral mindent megbeszélt már, de nagyon izgul. Nem volt még borjúellés náluk, ifjú asszonyával az első tehenet tartották.

      Iparkodik a hajnali ködben az istállóhoz, kezében a viharlámpával, de így is csak nagyon nehezen lát. Bogár, a fekete kutya ott fut a lába mellett. Látni nem látja, beleveszett színe a sötétségbe, de lihegését hallja, és szőre szinte súrolja a gazda lába szárát.

      „Eriggy már odébb!”— lök egyet rajta kicsit indulatosan, de mindjárt meg is bánja, mert szegény jószág ijedten vakkant fel.

      „Jólvanno” — simítja végig kérges tenyerét az azonnal megbékélt puli bundáján, viszonzásul a kis jószág megnyalja a kenyéradó kezet.

      Julcsa tehén elnehezedve áll a karámban, hatalmas, meleg szemei álmodozóan valahova a messzibe néznek. Nem evett már az este, inni is alig ivott, nyilván érezte, hamarosan történik valami. Valami, amit nem tud pontosan, hogy mi is az, de történnie kell, hiszen minden olyan furcsa körülötte. A gazda is, né, tegnap este gondosan lemosta a hátulját, tőgyét, hátsó lábait, és mennyit itt topog körülötte, de még Bogár sem ugrál fel a lába szárára, mint azelőtt mindig. Halkan járkál most, szinte tisztelettel kerülgeti. Friss, illatos alom van a patái alá szórva, jól esne belehemperedni, csak nem biztos benne, hogy fel is tudna állni, annyira súlyosnak érzi a testét. De, hogy itt a gazda, mégis csak meggondolja magát, már annyira húzza lefelé a szinte földig lógó hasa, a feszülő tőgye.

      Óvatosan — már amennyire lehet — lerogy a zizegő szalmára, jobb oldalára dőlve kissé megkönnyebbül. Jól esik a fekvés. Kicsit fészkelődik még, keresi a kényelmet, aztán megpihenni leteszi a fejét. Bogár odasettenkedik hozzá, tisztes távolban leül, jelezve, hogy „Itt vagyok ám, és vigyázok rád!”

      Gábor elérkezettnek látja az időt, lám jól mondta a napot Józsi doktor! Be is szalad a házba, hogy szóljon asszonyának, keljen, hátha szükség lesz a segítségére, ne adj'Isten, még orvosért is szaladni kell. Marika persze már talpon van, meleg teával várja emberét, sőt a tűz is ropog a sparheltban. Ügyes menyecske ő, igazi tanyára való.

      Nagy izgalommal igyekeznek vissza az istállóba. Julcsa addigra egyre idegesebben forgatja a fejét hátra a hasa felé, hánykolódik. Egyszer fel is állt, de mégis csak jobbnak látta ledőlni, mintha úgy könnyebbnek érezné ezt a furcsa állapotot.

      Az ellés jelei mostmár csalhatatlanul megmutatkoztak. Julcsa hasa két-három percenként megfeszül, és ilyenkor szinte présel minden izma. Marika jól tudja, ezek már a tolófájások, hamarosan meg kell jelennie a kis borjú patácskáinak. Ha ez így történik, nem kell senki más segítség, mert akkor nem farfekvéses a kis jövevény.

      Mindkettőjük homloka gyöngyözik, izzadnak az idegességtől és aggódástól. Bogár is nyugtalan, már egészen az istálló ajtajáig húzódott, füleit lesunyta, mert érzi, valami nagy feszültség van a levegőben.

      Gábor teljesen elérzékenyül, amikor megjelenik a két kis pata, és Julcsa addig présel, míg az alsó lábszáracskák is kinn vannak. Most kevés pihenő, ekkor elhatározzák, hogy segítenek a következő fájáskor, gyengéd erőszakkal húzzák, segítik kifelé a kis életet. Közben nyugtatgatják Julcsát, aki nem tiltakozik a jelenlétük ellen, s tán a segítséget is jó néven veszi. Néhány tolófájás, a magzat már szinte félig kinn van, és a következő nagy fájásnál kicsusszan a „csoda” Julcsából!

      Szinte élettelenül hever a puha almon a kisborjú, gyönyörű, egészséges jószág.

      Gábor és Marika az átélt izgalomtól és megkönnyebbüléstől meghatódva, könnyes szemmel ölelik meg egymást, sírva, nevetve nézik, ahogy emelgeti kis fejét a jövevény. Kerül puha ruha a legszükségesebbek megtörölgetéshez, gondos asszonykéz veszi kezelésbe az újszülöttet, a férfiember pedig Julcsával törődik, aki tudja Isten honnan, de ösztönösen teszi a dolgát, annak rendje és módja szerint megeszi a méhlepényt, majd elkezdi megtisztítani kisborját.

      Gyönyörű látvány, ahogy az anya meghitten, gyengéden végignyalogatja kicsinyét, ezt már megnyugodva, kéz a kézben nézi végig a gazdapár. Magukban hálát adnak Istennek a kis jövevényért, és bizakodva néznek a jövő elé, mely tele van újabb tervekkel.

      Mire fáradtan kilépnek az istállóból, egy vékony fénysugárnak mégis csak sikerült áttörnie a ködfalat. Rámosolyog az ifjú párra.

      Üzenet van ebben a mosolyban, erőt és reményt adó üzenet.

Kenyeret sütöttem

Hat kisebb krumplit  felkockázva fél liter sós vízben megfőztem, majd összetörtem, a főzőlevet, mely kb. 3,5 dl lett, félretettem.

Egy kg lisztet tálba szitáltam, egy ek. sóval összekevertem.

2,5 dl tejet csipetnyi cukorral felmelegítettem kissé, és felfuttattam benne 3 dkg élesztőt.

A liszthez adtam, majd hozzá még egy dl étolajat, és a főzőlevet adagolva kalács sűrűségű tésztát dagasztottam. Ha szükséges, langyos vizet lehet még hozzáadni, nekem elég volt a főzőlé.

 

 Csak kis ideig, kb 15-20 percig pihentettem, majd lisztezett deszkára borítottam.

 

 Alaposan átdürücköltem ökölbe szorított ujjakkal, vigyázva, hogy ne legyen szélesebb, mint a jénai tál, amibe majd tenni fogom.

 

 Majd feltekertem.

A már kiolajozott tálba emeltem.

Éles késsel bevagdostam.

 Egy kissé felvert tojással megkentem, ettől nagyon szép, piros színt kapott.

 Hideg sütőbe tettem, és 150 fokon egy órát sütöttem.

Az eredmény magáért beszél, gyönyörű lett a kenyér!

Ezzel a flekkennel igazán ízlett mindenkinek.

Egy régi emlék, temető-látogatás okán

Kisiskolás koromban történt.
Egyszer a tanórák végeztével olyan gyönyörűen sütött a tavaszi nap, hogy egy kis csavargásra csábított bennünket, felvégi gyerekeket. Na, nem tettünk nagy kitérőt, csak az egyenes Rákóczi utcát megtoldottuk egy bal kanyarral. Arrafelé ugyanis volt egy elhagyott, régi temető, ami nekünk igen-igen sejtelmes világ volt a sok buján nőtt bokorral, itt-ott még felelhető, de már üszkösödő, dőlt fejfával, a tavasz illatozó, vadon virágzó kis növénykéivel. (Ma már házak emelkednek ott, annak a helyén)
Le is dobáltuk a hátitáskát egy kupacba, és szétszaladtunk a szélrózsa minden irányába azzal a szándékkal. hogy mindannyian szedünk egy csokor virágot és hazavisszük édesanyánknak.
Én a szerényen nyíló kék jácintot találtam a legszebbnek, és jó nagy marokra valót letéptem, csokorba rendeztem, a hajamban lévő szalaggal össze is kötöttem, hogy még mutatósabb legyen. 
Miután már mindünk kezében illatoztak a csokrok, siettünk haza, nehogy szidást kapjunk az elmaradásért.
Ahogy benyitottam a kisajtót, boldogan és büszkén nyújtottam át anyukámnak a virágot a szokásos puszi kíséretében. Ő csodálkozott, de látszott rajta, szinte meghatódott, tehát örült neki. Mindjárt keresett is egy befőttes üveget, ami ilyenkor vázaként szolgált, és vízzel megtöltve gyengéden tuszkolta bele a sok virágszárat. Közben megkérdezte:
- Honnan van ez a szép virág, kislányom?
- A régi temetőből!- vágtam rá azonnal - Ott szedtük a lányokkal. Ha látnád, mennyi gyönyörű virág nyílik ott!- lelkendeztem.
Abban a pillanatban, mintha megfagyott volna a levegő, anyukám szeme szinte szikrákat szórt. Nem tudtam mire vélni, de megszeppentem. Éreztem, valami baj van.
Hát volt is, mert szigorú hangon megszólalt:
- Most azonnal visszaviszed ezt a csokor virágot! Hogy képzelted te ezt? Temetőből virágot lopni?!
-Hiszen nem loptam, senkié az már ott, csak elhagyott sírok vannak - mondtam halkan.
- Igen? Arra nem gondoltál, hogy az elhagyott sírokban sokan nyugszanak örök álmot aludva? Micsoda szégyen, hogy ilyet meg tudtatok tenni! Képesek voltatok letépni a sírokról a nyíló virágot! - ezt már kétségbeesetten, szinte kiabálva vágta oda, és én valóban elkezdtem nagyon szégyellni magam.
Kezembe nyomta a csokrot, és még lódított is rajtam egyet.
- Indulj, egyik lábad itt, a másik ott! Vidd vissza, és tedd a sírokra amit letéptél onnan! De azonnal!
Égő arccal kullogtam, kezemben a bűnjellel. A temető csendjét csak a méhek zümmögése törte meg lágyan, na meg az én lépéseim, ahogy száraz ágakra tapostam. 
Reccsentek, reccsentek, és fülembe dobolták: "lop-tad -a -vi-rá-got, lop-tad-a vi-rá-got"
Én gondolatban bocsánatot kértem az ott nyugvó sok ismeretlentől, és ide-oda lepakolgattam a már kókadozó fejű jácintokat. 
Akkor egy életre belém ivódott, hogy a temetőben a sírokról levenni, leszedni akár egy szál virágot is, szentségtörés. Bűn!
~o~
Ma kinn voltam édesanyámnál a temetőben.
Vittem friss, vágott virágot, nagyon szép most a dália a kertünkben.
Vázába rendezgettem, majd kicsit megritkítottam a nyíló petúniákat, letördeltem a felnyúlt, már elvirágzott szárakat. 
Akkor vettem észre! Hiányzik az erika virág, amit azért vittem ki, mert anyukám mindig nagyon szerette.
Valaki tövestől kiemelte és ellopta.

2012. okt. 1.

Őszi történet

                                                            Fotó: Ujvári Sándor

Nagyon szép idő van! Igazi szőlőérlelő, meleg őszi nap.

Már messziről látja Gábor a katonás sorokat. Elégedetten szemléli a szinte centiméter pontossággal megkacsolt szőlőt. Nem lóg ki vessző, nem hajlik se jobbra, se balra. Az idén igazán lehet gyönyörködni benne. Hatalmas, egészséges leveleket növesztett, amik már kezdenek bíborszínűre változni, jelezve, hogy elérkezett az ősz. Gábor idejében megritkította őket, hadd érje a fürtöket fény, mert a napfény az, ami a szemeket édesre érleli.

Mennyi munka volt ezzel, mire eljutott idáig! Metszésben még volt segítsége, az asszony ki-kijárogatott vele. Megosztották a munkát. Ő metszett, a feleség meg kötözte le a szálvesszőket. Már akkor látszott a rügyeken, egészségesen átvészelték a telet, duzzadtak is, ahogy kell. Mire végeztek, már csöpögött a vessző..mit csöpögött! Szinte folyt! A homok meg szomjasan itta fel a nedűt, csak a cseppek helye látszódott. Ilyenkor már igyekszik minden gazda befejezni ezt a munkát.

Még egy-két hét, és a kis rügyecskékből előbújnak a levelek, megindul a hajtás növekedni. Mintha húznák, napról-napra akkorát fejlődik. Éééés! Látni már a kis fürtöcskéket! Mennyi-mennyi bújik elő!!!!

Nono, csak módjával az örömnek, mert hátra vannak még a fagyok. A május eleji, az nagyon veszélyes. Gábor azokban a napokban állandóan az időjárás jelentést hallgatta a rádióban, nézte a tévében. És imádkozott. Kérte a Jóistent, hagyja meg a termést, ne jöjjön az a kora reggeli fagy, ami romba döntheti a reményeit. Az idén meghallgattatott. A fagyosszentek sem tettek kárt, lehetett hát bizakodni.

De azért nagyon sokat kinn alszik még a szőlő! Ezt a régi öregektől hallotta, és tudta, milyen igazuk volt. Jönnek a nyári viharok, elverheti a jég. Vagy nem ad a Jóisten esőt, és nem tudnak kifejlődni a szemek. Itt a kiskunsági homokon gyakran előfordul a nagy szárazság. Sínyli a szőlő, sárgul, fonnyad. De a sok eső sem jó, mert akkor meg hiába a gyakori drága permetezés, nem lehet megvédeni a peronosztól, meg a lisztharmattól. Újabban már virágzáskor el kell kezdeni a rothadás elleni védekezést is, tetemesen megemelve a permetezési költségeket.

Tízszer kellett beszórni az idén!

De szép is a szőlő, Gábor szinte simogatja szemével a nagy, kifejlett fürtöket. Óvatosan alányúl a munkától kérges tenyerével, megforgatja, vajon nem tapasztal-e rothadó szemeket valahol elrejtve. Megnyugszik, semmi bajt nem lát.

Még talán két hét, és lehet gondolkodni a szüreten. Szép a termés, ígéretes. Nem volt hiábavaló a sok munka, kiadás. Megnyugodva megy haza, bizalommal tekint a jövőbe.

Talán egy hét elteltével hatalmas seregélycsapat kering Gábor szőlője fölött. Serregnek - surrognak a levegőben, hol elnyúlt, hosszúkás alakban, hol gömbbé formálódva. A milliónyi madárka egy masszává gömbölyödve, suhogó szárnyakkal vészjóslón kígyózik egyre kisebb körökben, és egyre lejjebb, közeledve a célhoz. Azután szinte egy adott jelre lecsapnak, már egy sincs a levegőben. Eltűnnek a szőlőlevelek között és hihetetlen gyorsasággal, kis lábacskájukkal lerugdossák az indáról a szőlőszemeket…majd felcsipkedik.  Mire a csapat felszáll és újra felhővé formálódva eltakarja a napot, már csak a létől csöpögő kopasz indák meredeznek szégyenkezve.

Nagyon szép idő van! Igazi szőlőérlelő, meleg őszi nap. Már messziről látja Gábor a katonás sorokat. Elégedetten szemléli a szinte centiméter pontossággal megkacsolt szőlőt. Nem lóg ki vessző, nem hajlik se jobbra, se balra. Az idén igazán lehet gyönyörködni benne. Hatalmas, egészséges leveleket növesztett, amik már kezdenek bíborszínűre változni, jelezve, hogy elérkezett az ősz.

Ahogy közelebb ér, egyre jobban elkomorul a tekintete. Valami nincs rendben. Az utolsó métereket futva teszi meg, és meredten bámul a lekopasztott szőlőre. Csak áll megkövülten, és nem hisz a szemének. A kemény férfitekintet megtörik, fájdalom ül ki az arcára. Keze ökölbe szorul, és vádlón néz fel az égre. Aztán tartása meggörbül, fejét lehorgasztva áll megsemmisülten.

A tehetetlenségtől elered a könnye, csöpög le a homokba, ami ugyanúgy elnyeli, mint tavasszal a vesszőből csöpögő nedűt.

Ilonca

Könyvajánló és vásárlási lehetőség:

http://e-konyvbolt.eu/2012/09/01/konyvismerteto-fito-ica-ilonca/

Túl az Óperencián

 Itt meghallgathatod Polgár Lilla előadásában

 

Van a házunkban a lépcsőházban egy hatalmas fehér falfelület, ami telis-de teli van régi családi  képpel. Ide gyűjtöttem össze a felmenőimet….a szüleim fiatalon, anyukám gyönyörű hófehér esküvői ruhában….. itt vannak a nagyszüleim,…. dédszüleim. Sokszor kézen fogom a már értelmesebb unokám valamelyikét, odavezetem, nézegetjük…… és mesélek neki. De csak magam kedvére is többször elidőzöm közöttük. Vagy a nagy rohanásban egy futó pillantás, egy rájuk mosolygás is jókedvre derít. Mintha visszamosolyognának bátorítva….csak így tovább kislányom!

Nagyapám, a huncut szemű, kackiás bajuszú nagyapám, még kacsint is hozzá, és szinte hallom, ahogy mondja:

-Lánka, te megin nőtté!

Mert mindig ezt mondogatta, ha találkoztunk. Bár, hogy miért látta így, a mai napig nem tudom, hiszen a 163 cm-es magasságom talán nem indokolja.

Nagyapám jómódú parasztember volt. Erős fájú, jóképű….menyecskekedvelő hírében állt. Kislány koromban sokat hallottam a családot beszélgetni az „öreg” viselt dolgairól. Mindig vidám, szinte bohó….nagyvérű embernek ismerte mindenki a „fűrészes” Orcsik bácsit. Na nem nomen est omen,…igazából volt fűrészgépe, amivel járt a környékbeli szomszédokhoz felvágni a télire valót. A tanya még most is áll, ahol második asszonyával gazdálkodtak. Gyönyörű két jegenyefa tört égnek a bejáróban, messziről hirdetve, hogy nem valami szegény ember otthona ez.

  Én itt csak vendég voltam kislánykoromban. Nem úgy az unokahúgom, aki az új asszony kapcsán fél unokatestvérem volt, ő az egész nyarat kinn töltötte. Értett az mindenhez! Legeltette a két tehenet a réten, szaladt a libák után, etette a disznókat, s ha nagyapa beállt az udvarba a tehetős parasztoknak akkor már meglevő gumis kocsijával, két gyönyörű lovával, hát még a hámot is leügyeskedte a Szellőről, meg a Fecskéről. Én ezeknek a közelébe sem mertem menni.

Gyönyörködtem a rét virágaiban,….. szedtem a búzamezőben az anyarozst.( még ma is az orromban van az illata az érő gabonának)….. naphosszat lestem a fecskéket az istállóban,  ahogyan etette fecskemama a fiókáit…..csodáltam, ahogy a tehenek besandarítják a füvet izmos nyelvükkel,…elnéztem nagy szemeiket….. az estefelé már duzzadó tőgyüket s hűvösödve tisztes távolból kísértem a menetet: elöl a tehenek, mögöttük Marika mezítláb egy vesszővel a kezében kurjongatva hajtotta be őket.

Az istállóban várta már nagyanya  kis székkel a kezében, fejésre készen. Az a habos friss, meleg tej! Abból mindig inni kellett, mondták, ettől majd megjön a színem. Vékony, félénk, mindig szandálban járkáló kislány voltam. Nem tanyára való gyerek…hasznomat nem tudták venni. Ezért voltam „csak” falusi vendég.

 Nagyapám nem is volt megelégedve sem velem, sem a bátyámmal. Én az esti etetés helyett a szentjánosbogárkákban gyönyörködtem inkább, bátyám meg a harmonikát húzta volna naphosszat munka helyett. Reggelenként nem fűlt a fogunk az udvar közepén álló gémeskút melletti hatalmas vályúban mosakodni….esténként ugyanott. Úri gyerekeknek nevezett bennünket. Persze nem haragudott ránk, viccesen mondta, de nem nézte jó szemmel. Ha tehettük, kimentünk a tanya mögötti kiserdőbe. Sejtelmes világ volt ott! Én vittem a babáimat, a krumpliból készített állatkákat, és egy pokrócra leheveredve hallgattam a madárkák csicsergését. Már amikor nem a bátyám gombos harmonikájának a hangjára szenderedtem el. Merthogy azt is nagyon szerettem!

- Lánka, Te már megint nőtté!- mondaná nagyapám, ahogy rám kacsint a falon lévő képről.

Aztán…..amikor tanítónő lettem, nagyapám nagyon boldog volt. Mondta is az egyik kolléganőmnek, akit megállított az utcán:

-         Jaj, úgy örülök, hogy az unokám tanító lett, mer olyan semmirevaló lány vót!

No, erről a nagyapámról van még mit mesélnem! Hogy is mondjam? Nagyapa igazán életvidám, nagyon élni szerető ember volt. Olyan öntörvényű…Pirospozsgás, kerek arca, huncut két csillogó szeme mindig mosolygott. Leginkább a szépasszonyokra! Jókedve, vaskos humora sosem hagyta el. Azt nem mondhatnám, hogy élt-halt a családjáért, sokkal inkább kedvelte a baráti társaságot. Vasárnaponként a mise után útja a Kisvendéglőbe vezetett, ott már várta a többi fényesre suvickolt csizmás, pödrött bajuszú „nagygazda”, aztán délig abba sem hagyták az ultipartit.

  Menyecske ügyeiről az egész falu beszélt. Tudom, emlékszem, szüleim nem örültek neki, de mit tehettek, nagyapa már csak ilyen volt. Szerette is énekelni, hogy

 „Én vagyok a falu rossza, egyedül…”

  Később, hogy dédnagyanyám meghalt, beköltöztek a tanyáról a falusi házba. Onnan jártak ki a földeket, szőlőt művelni. Korral haladó ember volt, hát vett egy csettegőt, leváltotta a lovakat, gumis kocsit. Volt is baja a családnak ezzel eleget! Ha elromlott, már pedig sokat elromlott, vagy le kellett festeni, hívta az unokavejét, csinálja, szerelje, vizsgáztassa. A hajunk égnek állt, ahogy az öreg vezette ezt az országúti szörnyeteget!

Stoptáblánál úgy kanyarodott a főútra megállás, szétnézés nélkül, hogy ihaj! Mikor figyelmeztettük, hogy ez veszélyes, mert mi van, ha jön az úton autó, ez volt a válasz:

-Mié? Hát annak is van szeme!

   Nagyapa elvárta a család apraja-nagyjától, ha valami munka van, ott legyen nála mindenki. Ahogy öregedett, ez persze természetes volt..…mert a gazdálkodást még akkor sem adta fel, mikor ő maga már nem nagyon bírt dolgozni. Parancsolgatni a csettegőn ülve, az még jól ment.

  Szüretkor is ezzel a járművel „száguldott” haza a papa, platóján a húszhektós jól megrakott káddal. Mivel már ránk esteledett, mondtuk, csak álljon be az udvarba, majd reggel mennek a férfiak ledarálni a szőlőt préseléshez.

Hát, ahogy odaérnek másnap, a szőlő ugyanabban a kádban, de a csettegő helyett a földön van.

-         Papa, ezt hogy szedte le?

-         Nem köllött azt leszenni, legyött a magától!- volt a válasz.

Aztán megtudtuk a szomszédoktól, hogy mi történt. Nagyapám fütyörészve, akkora lendülettel vette be a kanyart az utcáról az udvarba, hogy a kád teli szőlővel egyszerűen lerepült a sima platóról, bele az út menti árokba! Csak be kellett gurítani a kádat, bevödrözni az elfolyt létől bizony megkönnyebbedett szőlőt.

De a papa nem vette lelkére, csak fütyült, danolt.

Aztán danolt…… még egyszer, utoljára. Vittük az ebédet neki, és láttuk, valami nagyon nincs rendben. Csak ült az asztalnál, és mosolygott. Beszéde lelassult, bár szeme most is hamiskásan csillogott. Bármit mondtunk neki, csak dudorászott jókedvűen. Szóltam az orvosnak, aki megnézte őt, és azonnal mentőt hívott. Mire összeszedtük a kórházba való pakkot, már ott is voltak. Nagyapám csak énekelt…...már sokadszorra ugyanazt:

Túl az Óperencián boldogok leszünk,

Túl az Óperencián csókra éhezünk……

Csak danolt, danolt, még a hordágyon is, mikor vitték kifelé a papa jókedvétől mosolygós mentősök.

Másnap reggel kaptuk a hírt. Nagyapa meghalt az éjjel.

Még most is látom, ahogy a mentőbe téve integetett kifelé, és énekelte:

Túl az Óperencián…..boldogok leszünk…..

Túl az Óperencián…..csókra éhezünk…..

Túl az Óperencián….. lesz mesés tanyánk…..

2007. 03. 27.

Csodára várok

Bogárzó partján szárad a fű...
nádasban csak macska vadászik,                                                        
a tikkasztó csendben
vastagon megül a por a tájon,
minden reménytelennek látszik.
Játszi sikló helyett
száraz sirokkó bujkál
gyékény között,
meghajlásra kényszeríti
büszke buzogányát,
ki nem látja már a víztükörben
karcsú hasonmását,
helyette lázas seb feketéllik,
iszaptenger az.
Ontja bűzölgő melegét,
a nemrég még élő tetemeket bontja
vissza a természetnek.
Itt ideje van az enyészetnek.
Pacsirta éneke helyett
a magasban holló károg.

Kiégett avar ropog talpam alatt...
elnehezült léptekkel járok.
Száraz torokkal, hang nélkül
keserűen kiáltok:
"Uram! Hova lettek lepkék,
kis remény-virágok?"
Fáradt tekintetem égnek szegezem,
csodára várok....


2009. jún. 26.

Eső, eső

Eső, eső

Szinte észrevétlen borult

fölénk a sötét felhő,

hosszú, száraz tavasz után

végre megeredt az eső.

Előbb csak kellette magát tétován,

épp, hogy fényes lett a tető,

majd nekibátorodva hullott szaporán,

szomjas homokra, tikkadt növényekre.

Eső, eső,

Permetező.

Szinte észrevétlen borult

fölénk a sötét felhő,

előbb csak mutatta magát tétován…

bizalmatlanság, homlokon redő,

majd félreértett szavakból gyúrt

jégeső záporozott,

nyomában fagyos levegő.

Eső, eső,

könnyező

csendelő.

2012. jún. 12.

Nyári idill

Diófa árnyéka balzsam hevült testnek,

parázsdarabok már üszkösen hevernek,

flekken illatfelhő röppen játszi széllel,

madárfüttyös csend ül zizegő levéllel.

Haragoszöld lombot ostromol izzó nap,

nem törnek át rajta kíváncsi sugarak.

Duna felől messzebb tompán  morajlik,

egyre hangosabban érc-zenekar hallik...

villám-pálcájával karmester vezényel,

 üstdobok lépnek be morajló zenével,

égi harsonások válaszolnak arra,

vihar szimfónia,

komponálva

fúvós zenekarra.

Hozzád bújok szótlan,

fejem a válladon,

féktelen tobzódást

hunyt szemmel hallgatom.

Erős karod érzem,

kezemben a kezed,

félnék nagyon,

ha nem lennék veled.

Magányosan

 A rózsaillatú csendet

befonja az emlékezés.

Múltba révedő tekintet

simogat nyíló virágokat,

melyek gondos

asszonykezekről suttognak,

kora nyári szélben.

Szépséget kutat a szem,

fáj a lélek.

Aki elment,

maga volt az élet...

s aki itt maradt,

őrzi az emléket.

De mind nehezebb

a magány súlya.

Juhász / apósom emlékére

korabeli kép Tóth papáról

Hajnalban subáját hátára vetette,

zsíros kalapját fejre biggyesztette,

mamkája már kocogott serényen,

a gajmós botot nyújtotta kezébe,

amivel terelő kutyáknak utat mutatott,

kik értettek minden mozdulatot,

s zsigerből vigyáztak a

színből kiáradó birka-rengetegre,

gazdájuk és botja rezdülését lesve.

Ritkás erdő fövenyében - míg a nyáj legelt,

két hűséges társa éberen figyelt-

öreg juhász a botjára támaszkodott,

s mikor a pipából a dohány kifogyott,

tán szundikált is egyet.

Azért egész nap tétlen nem maradt,

mert a gyapjasokkal dolga is akadt,

gajmóját a lesántult birka

lábába akasztotta,

zsebéből előkerült másik

szerszáma a bicska.

Értette a módját, nem teketóriázott,

rögvest megkörmözte, vagy férget kivágott.

Megkönnyebbült jószág iramodott tova,

juhász meg a gajmóst subájára dobta,

s eldőlt a hűvösbe. Feje alatt a bot,

mélyen arcára húzta a kalapot.

Méhek zsongására, madarak dalára,

teli hasú birkák kérődző hangjára

egy szebb életről álmodott.

Tóth papa a nyájjal

Noteszemből, néhány kedves emlék.

Osztályharc

Október 20-a délelőtt az ’56-os forradalom jegyében zajlott. Rövidített órákat tartottunk, hogy azután részt vegyünk az ünnepi megemlékezésen. Harmadikosaimmal rászántunk egy órát, hogy legyen fogalmuk róla, mit is ünnepelünk, mire készítettük a sok kis zászlót. Meséltem nekik az ő szintjükön forradalomról, szabadságharcról. Aztán a nagy készülődésben két fiú... hát összeakaszkodott a szünetben. Ennek következtében Petinek eleredt az orra vére. (egyébként is sűrűn)
Mire én az osztályba mentem, a lányok már takarították a parkettára lecsorgó vért, tüsténkedtek Peti körül. Ijedten kérdeztem: "Mi történt itt?"
Az egyik fiú: "Hát kitört a forradalom!"
Mire Kata: "Ez osztályharc volt!"

Énekórán

Az én kilenc éves gyerekekből álló, szuper osztályom próbára tette a humorérzékemet. Tudják már, hogy az énekóra a szívem csücske, ezért becsengetés után úgy várnak, hogy állva énekelik az eddig megismert dalokat. A múlt órán a Cickom, cickom címűt vettük. Biztos emlékeztek erre a kis gyerekdalra!
Na, megyek be az osztályba, ők meg két kezüket még nem létező két mellük alá téve, azt ütemre emelgetve így éneklik:
”Cickóm, cickóm, vagyon-e..."

Aztán megijedtek, most mi lesz. Mikor látták, hogy elnevetem magam, kitört a röhögés. Együtt hahotáztunk vagy öt percig, nem bírtuk abbahagyni... nekem még a könnyem is folyt. Tündériek voltak! Hát ebből a dalból nem kell feleltetni, úgyis nevetés lenne a vége.

Énekórán 2.

Ez a Cickom, cickom gyerekdalocska megint megtréfált! A 3. C-ben is én tanítom az éneket. Ma feleltek a gyerekek az eddig tanult dalokból. Többek között az említettből is. Szabolcs teljes átéléssel, magabiztosan énekelte. A dal egyik részlete így szól:
...A legények regimentje igen cifra,
benne forog Sándor Panka igen nyalka...

Szabolcs:
"...A legények regimentje igen cifra,
benne forog Sándor Panka igen nyalja.."

Mondanom sem kell, ez a felelet hahotába torkollott. A könnyünk folyt, annyit nevettünk! Ebben az osztályban is levesszük a számonkérendő dalok listájáról ezt a huncut kis nótát.

2007.

Csíkosnadrág

Csíkosnadrág néven lett hírhedt Krisztián, már első osztályos korában. Bizonyára onnan a neve, hogy legtöbbször ebben a kirívóan csíkos ruhadarabban járt iskolába. A hírhedt jelzőt meg.... hát a rakoncátlan, túlmozgásos, és sokszor a szemtelenség határát súroló, sőt átlépő viselkedéséért, nagy szájáért kapta. Legalábbis a nevelői szobában így jellemezte, - mit jellemezte - naponta szidalmazta az elsős tanító néni. Sehogyan sem jöttek ki egymással, így kínlódták át a második évet is. Ha Csíkosnadrág szóba jött a nevelők között, csak szánakoztak kolléganőjükön, s titokban örültek, hogy nem az ő osztályukat rongálja.

Ámde Csíkosnadrág harmadikos lett! A többi nevelő boldogan fellélegzett, mikor kiderült, hogy én leszek az, aki megkapja ezt a gyereket. Bár az osztály összetétele sem túl biztató, na de Csíkosnadrággal!

Hát bizony év elején, úgy három hónapig ugyancsak megvívtuk egymással a csatát! De Csíkosnadrágból lassan-lassan Krisztián lett. Észrevette ugyanis, hogy engem ő komolyan érdekel. Hogy odafigyelek rá, és nem csak szidom, sőt, ha lehet dicséretet is kap. 

Ő ennek hogy tudott örülni!! Ilyenkor csak úgy csillogott a szeme! Ha panaszt hallottam rá, mindig időt szántam a tények kiderítésére, s többször rájöttem, az már mindenkinek természetes, hogy Krisztián a hibás. Akkor is, ha nem! Ezt mindig kitárgyaltuk az osztállyal, és a gyerek nagyon hálás volt az igazságért.

Negyedik osztályra már egészen jól kezelhető, hozzám bizalommal forduló lett.

Év végére meg -bizton állíthatom- nagyon megszerettük egymást. Bár alig bírt átevickélni ötödikbe, nagyon megígérte nekem, hogy igyekezni fog, és nem hallok majd róla rosszat.

De nem így lett. Igaz, a csíkos nevet nem cipelte már magával, de egyre többet lehetett hallani viselt dolgairól. A tanulás nem ment, tanáraival szemben sündisznó - tüskéket növesztett, szemtelen volt. Ha találkoztam vele, s kérdőn néztem rá, csak lesütötte a szemét, s azt mondta:

- Majd megpróbálok jó lenni. 

Ha alsós nevelőt küldtek helyettesíteni Krisztián osztályába, hát akkor sem bírt magával. Már tudták, csak azt kell mondani:

-       Krisztián! Megmondom az Ica néninek, hogy viselkedsz!

-       Nem volt tovább gond vele.

A gyerkőc bizony megbukott ötödikben, megbukott hatodikban.

Már újra hírhedt lett, s egyre nagyobbakra nőttek a sündisznó-tüskéi. Sok rosszat hallok róla...... nagyszájú, verekedős, erőszakos kamasszá vált.

A minap is átjött az alsós gyerekek épületébe, valamelyik kisebbel volt halaszthatatlan elszámolni valója. Már éppen a nyomaték kedvéért ütlegelni kezdte a (nem éppen ártatlan) negyedikest, amikor az ügyeletes nevelő közbelépett.

Ennek az lett az eredménye, hogy Krisztián az összes indulatával a tanító néni ellen fordult. Minősíthetetlen hangon szabályosan „leugatta”.

Így hallottam a nevelői szobában. Nagyon szomorú lettem.

Mit ad Isten, hazafelé a bolt előtt, ott áll a gyerek. Csak odamegyek hozzá!

- Csókolom Ica néni - mondja csendesen.

- Krisztián fiam, mit hallottam ma rólad! Nagyon szomorú vagyok.

- Hát....elszállt az agyam- mondja lehorgasztott fejjel.

- Nagyon megbántottad  Márti nénit.

- Tudom, és már bánom is.

Ekkor látom ám, hogy Márti néni is a boltban van. A fiú is  észreveszi, sietve elköszön... Figyelem, miért. Téblábol egy darabig... aztán odasomfordál  kolléganőmhöz.

Na és mit hallok!

- Tanár néni, szeretnék bocsánatot kérni! Nagyon csúnyán viselkedtem délelőtt. Máskor nem teszem!

Akkor mi cinkosan összemosolyogtunk a kiengesztelődött tanító nénivel.