Mondd, mért hagyod?!

Zötykölődünk a buszon,

menetrendszerű járat..

koszmattos ablakon keresztül

alig látni a tájat.

Csiszolok egy lyukat

azon kikukkantok..

Uram Isten! Mindenhol

csak szemetet látok.

Az árokban végig

nejlonok, palackok,

szinte úgy érzem,

szeméttelepen vagyok.

Szemét van a frissen

kizöldülő fűben,

az akácfák ágain is

lengedeznek. Bűnjel

ez a természet ellen!

Jaj, nem látod?

Hol a szemed, EMBER?

Petőfi szerelme,

galagonyás róna,

már nem a ballangkóró

mi szélben útját rója,

műanyag gomolyag,

az száguld a réten..

felkapja a vihar,

szóródik röptében.

lufiként keringnek

tescós táskák, szatyrok,

szelek szárnyán szállnak

koszos, bűzös zacskók.

Bűnjel ez a természet ellen!

Mondd, mért hagyod,

Te önpusztító EMBER?!